Gyűjtse össze az érdekes cikekket a címek mellett lévő 
ikonokkal!
ikonokkal!
ikonokkal!
Sok bajt hozott az év. A polgármester már január 15-én felhívással fordult a tehetős polgárokhoz: járuljanak hozzá a munkanélküliek megsegítéséhez, mert a város erre a célra szánt pénze elfogyott.
Szomorú, szürke éveket tükröznek a Délmagyarország számai az 1950-es évek elejéről. Szegedi információ szinte nincs a lapban, hacsak nem a munkaversenyről, az ötéves tervről, a koncepciós perekről vagy a kulákhisztériáról nincsen szó.
Szinte másról sem szólt ez az év, mint a nagy vízről. Ekkora árra senki nem számított, és csoda, hogy nagyobb baj nélkül megúsztuk.
Ebben az évben járt először – és azóta is utoljára – magyar űrhajós Föld körüli pályán, Farkas Bertalan személyében. Ekkor vezették be újra a nyári időszámítást és megkezdték a Szentes–Csongrád közti híd építését.
Kétségek közepette kezdődött az 1920-as esztendő. Akinek volt rá szeme, láthatta, iszonyatos árat fog fizetni az ország a békekötés során. Sokan mégis még valami tisztességesebb megoldásban reménykedtek.
Megrázó napokat éltek át a Tisza mentén lakók: a Romániából érkezett ciánszennyezés szinte teljesen kipusztította a folyó élővilágát. Szegeden továbbra is a Virág és az autópálya foglalkoztatta a közvéleményt.
Már javában folyik a II. világháború. Az angliai csatára figyel a világ, hiszen Britannia egén dőlt el Európa jövője. Itthon az ősz Észak-Erdély visszacsatolásáról szól, mely után elbúcsúzott Szegedtől a Ferenc József Tudományegyetem, visszaköltözvén Kolozsvárra.
Ebben az évben képletesen és a szó konkrét értelmében is fölkerül a korona a rendszerváltás folyamatára. A tavasszal megválasztott parlament többek közt hamarosan arról is dönt, hogy a koronás címerváltozatot választja az ország jelképévé.
Míg korábban a városnak igazán nem volt fejlesztési koncepciója, 1960-ra ez is megszületett. Arról nem is beszélve, hogy a korábbi állóvízzel szemben már átalakulóban van a városkép, sokfelé építkeznek Szegeden és környékén.
Március 12-én az árvíz utáni újjáépítést ünnepelte Szeged. Amely nap azért is ünnep lett, mert ekkor zárták be az M5-ös autópályán a fizetőkapukat. Európa legdrágább sztrádája ezzel belépett a matricás rendszerbe. Két nagy botrányt is jegyeztünk ebben az esztendőben: a paprikaügy és a leletcsere sokáig témát adott a lapnak.
Ez az év végre áttörést hozott az M5-ös autópálya régóta vajúdó ügyében. Medgyessy Péter miniszterelnök, aki az uniós népszavazás kampányában járt Szegeden, határozott ígéretet tett arra, hogy az autópálya 2006-ig, azaz 2005 végére megépül. És végre megnyílt a Virág is.
Még tán soha olyan kiélezett nem volt a kampány, mint a 2002-es választásokon, melyek végül szocialista győzelmet hoztak. És ez az év szólt a balástyai sorozatgyilkosról is.
Mintha valóban időgépben ülne az ember e sorozat készítésekor. Ahogyan válogatás közben fölgyorsul az idő, ahogyan naponta követik egymást az évek, szemet szúrnak azok a tények, melyek máskor semlegessé olvadnak az időben. Például, hogy mily sokáig maradnak megoldatlanul ügyek. A Hágié, a régi Hungáriáé vagy a Virágé.
Nehéz év volt, főleg itt, a déli határ mentén. Mivel Milosevicsék semmi hajlandóságot nem mutattak a koszovói válság tárgyalásos rendezésére, mivel a szerb fegyveresek újabb rémtetteket követtek el, a nemzetközi erők a Kis-Jugoszlávia elleni korlátozott légicsapásokkal kényszerítették ki a békés megoldást. És az is kiderült ebben az évben, hogy a kampányszlogenektől függetlenül a gondok nem föltétlen kormány- és politikafüggőek. Mint ahogyan a gondokra adott válaszok sem.
Választási év volt 1998. Bár a szocialisták összességében több szavazatot kaptak, mégis bukott a Horn-kormány. A Fideszt nem utolsósorban az segítette győzelemhez, hogy a kis-
gazdajelöltek számos körzetben visszaléptek a javukra.
A takarékosságról (is) szólt ez az év. Ekkor csökkentették a kórházi ágyszámokat, szénszünetet rendeltek el a szegedi felsőoktatásban. Emellett kibontakozott a Tocsik-botrány is. Ami jó hír: hazánk a NATO tagja lett, és megérkezett a meghívás Brüsszelből az Európai Unióba is.
Január 1-jével konvertibilis lett a forint. Az év elején mégis a pénzügyminiszter, Bokros Lajos távozása borzolta a kedélyeket, tavaszra pedig elérte a majd csak a következő esztendőben kibontakozó Tocsik-botrány előszele a szegedi városházát. A régi Hungária ügye pedig tovább vajúdott.
Az elkövetkező idők fényében sem túlzás, ha ezt az esztendőt Bokros Lajos évének tituláljuk. És nem elsősorban azért, mert a róla elnevezett csomagot máig is fölemlegetik minden választási kampányban, hanem azért, mert a rendszerváltás után először – és ha jobban megnézzük – egyelőre utoljára volt bátorsága egy kormánynak és egy pénzügyminiszternek meglépni a fenntartható növekedés felé mutató lépéseket.
Orosházán, Szegeden és Szabadkán az előző évi kecskeméti tragédiához kifejezetten hasonló gyilkosságok történtek. Valamennyit a hidegvérű, profi kegyetlenség jellemezte. Szegeden a közismert Z. Nagy család kiirtása rázta meg a várost. És mellesleg választási év is volt: nyár elején a szocialisták győzelmével Horn Gyula alakíthatott kormányt, decemberben pedig a szocialista Szalay István lett Szeged polgármestere.
Sok minden foglalkoztatta a szegedieket ebben az évben. A növekvő árak és munkanélküliség, a kárpótlás vagy a vezető kormánypártban, az MDF-ben Csurka által kirobbantott belháború éppúgy, mint a szomszédságunkban dúló, immár népirtássá fajuló tragikus polgárháború.
A rendszerváltás nehézségei ekkorra kezdenek igazán kibontakozni. Erre az időszakra egyértelműen kiderült, hogy a szocializmusból örökölt gazdaság piaci viszonyok között lényegében életképtelen. A gazdasági bajok, a költségvetés rossz helyzete együtt jártak a rohanó inflációval, a növekvő elszegényedéssel és munkanélküliséggel.
Ebben az évben szűnt meg a Varsói Szerződés. És ha már rendszerváltás, az egyik szegedi kábeltévén megjelent az esti pornófilm. Munkatársunk Csernobilban járt, szomszédunkban pedig megkezdődött a Jugoszlávia széthullásához vezető polgárháború.
Ebben az évben felgyorsult az élet. A Németh-kormány idején a parlament egymás után alkotja meg azokat a törvényeket, amelyek megteremtik a békés rendszerváltáshoz szükséges jogi alapokat. Véget ér a Kádár-korszak, kikiáltják a köztársaságot, és bukik a román diktátor, Ceausescu.
Ebben az évben már fölgyorsultak a politikai folyamatok. Nyilvánvalóvá lett, hogy az MSZMP az adott föltételek közepette képtelen megbirkózni a válsággal. Mindenki tudta: valami másra van szüksége az országnak. Csak még azt nem lehetett tudni, mit tesznek reális lehetőséggé a nemzetközi hatalmi viszonyok.
Hiába, az 1987-ös pártkongresszuson a gazdasági fejlődés felgyorsítására kijelölt menetrend nem működik. Sokak számára már világossá vált, hogy a hiba a rendszerben van, abban a létező szocializmusnak nevezett modellben, amelyen belül képtelenség megoldást találni a gondokra.
Bár a mélyben már érlelődnek a rendszerváltás fordulatához vezető változások, 1986 még átmeneti nyugalmat hozott. A DM figyelme is inkább a hétköznapok felé fordult.
A mai adósságszaporító időkben nem árt visszaemlékezni arra, hogy három nagy hitelfölvételi korszaka volt Magyarországnak. Az egyik 1972 és 1975 között az új gazdasági mechanizmus részleges megfojtása után (és az első olajválság idején), a második a '80-as évek elején, a harmadik pedig '85-től nagyjából '87-ig tartott. És nagyjából mindegyikben megkétszereződött az ország adósságállománya, amely '75 táján úgy 2,5, '83 körül mintegy 10, '88-ra pedig nagyjából 20 milliárd dollár lett. Ráadásul e „hitelházasságban" az akkor sokkal erősebb dollárhoz sokkal kisebb hazai gazdasági teljesítmény társult.
Néhány nagy beruházás fémjelzi az esztendőt. És ami különösen érdekes: szinte valamennyi a kultúrához kötődik. Ópusztaszeren már készül a körkép épülete, megkezdték a Szegedi Nemzeti Színház átépítését és átadták a Somogyi-könyvtár Dóm téri, új épületét.
Egyre rosszabb adatokat mutatnak a statisztikák. A DM – mint minden év elején – most is ismerteti a KSH elmúlt évre vonatkozó adatait. Ebből az derül ki, hogy ugyan a nemzeti jövedelem egy százalékkal nőtt, viszont a belföldi felhasználás az adósságtörlesztések miatt – mint már két három éve folyamatosan – mindössze 98 százalék a megelőző évhez viszonyítva. Ez pedig a helyzet állandó romlását jelzi, amit a társadalom folyamatos leépülésként él meg.
Míg a 70-es években olyan sok beruházás volt Szegeden, hogy a lap alig tudta figyelemmel kísérni az új építkezéseket, a 80-as évekre a lendület kifulladt. 1982-ben már jól érzékelhető, hogy kifogytak a fejlődés tartalékai, hogy valami új pályára lenne szüksége az országnak.
Már az 1970-es évek vége felé érezhetően lelassult a fejlődés, fogyatkoztak a beruházások. A válság már ott volt a kapuk előtt. Ebben az évben, 1981-ben már egyre inkább kezd nyilvánvalóvá válni, hogy bajok készülődnek Magyarországon.
Sok új létesítménnyel gazdagodott Szeged. Ebben az évben adták át a MÁV rendelőintézetet Újszegeden, az ifjúsági házat a Tisza-parton, ekkor avatták az árvízi emlékművet a nagy víz centenáriumán és az új hidat november 5-én. Az első troli pedig február 23-án érkezett Szegedre. Mi azonban inkább válogassunk most a bajok és gondok közül.
Tarján és az Északi városrész után ebben az évben Rókus építése kezdődött meg. Folytatódott az új híd építése és a Holt-Maros környékének rendezése. És hazatért a magyar korona.
Ebben az évben megkezdték az új híd építését, átadták végre az új telefonközpontot és a felújított kisszínházat. A legérdekesebb azonban tán mégis az, hogyan látták a szegediek városuk jövőjét.
Lassan kifáradni látszik a 60-as évek végétől egyre intenzívebbé váló városfejlesztés. Már nem akkora a lendület, mint egy-két évvel korábban. Hiába, az 1973-as nagy olajválság hatásai érződnek a magyar gazdaság állapotán, és ekkorra kezdi megbosszulni magát az, hogy az ideológia részben győzött a gazdasági racionalitás fölött, melynek eredményeként az új mechanizmus afféle torzóvá alakult át.
Néhány komoly gonddal küszködött Szeged a 70-es évek közepén. Katasztrofális volt a telefonhelyzet, elégtelen a kereskedelmi és a csatornahálózat. A gondok megoldása már égetően szükséges volt.
Ebben az esztendőben nem történtek igazán nagy dolgok Szegeden. Ám sok olyan kisebb-nagyobb fejlesztés töltötte ki az évet, amelyek máig meghatározói a város arculatának.
Talán egyetlen esztendőben sem fogtak neki annyi beruházásnak Szegeden, mint 1973-ban. Olyan régóta esedékes építkezések kezdődtek, illetve folytatódtak ebben az évben, mint az algyői híd vagy a klinikai intenzív osztály beruházása.
Bár a közvélemény többnyire a moszkvai nyomásnak tulajdonította, a hazai konzervatív erők is jelentős szerepet játszottak az ország kibontakozását elősegítő új mechanizmus részbeni bukásában. Ebben támaszkodhattak az addig preferált helyzetben lévő nagyüzemi munkásság növekvő elégedetlenségére. A mechanizmus azonban rengeteget hozott az országnak. Nemcsak javakban és gazdasági lendületben, hanem szemléletváltásban is, alaposan megkülönböztetve ezzel a láger többi országától.
Új lendületet kap ebben az évben a város fejlesztése. És nemcsak olyan nagyobb beruházások indulnak, mint a házgyár, az új könyvtár vagy szalámigyár, hanem az infrastruktúrára is jut pénz végre: épül az új főcsatorna.
Folytatódnak a változások. Megkezdték Szeged új lakónegyedének, Tarjánnak az építését, szépülőben van a Belváros, csomagolni kezdik a kenyeret, és egyre több embernek jár már a szabad szombat.
1968 a nagy változások éveként vonul be a világtörténelembe. A nagy diáklázadások esztendeje volt, melyek jól jelezték, hogy értékválság, amolyan paradigmaváltás van kialakulóban. És ekkorra érlelte meg az idő a szocialista tábor újabb nagy kísérletét, melyet az emberarcú szocializmusban reménykedve indítottak útjára Csehszlovákiában.
A csalódás – úgy tűnik – minden újdonságban kódolva van. Szeged már az 1920-as évek óta folyvást kitörési pontokat keresett, melyeket hol az egyetemben, hol az idegenforgalomban vélt megtalálni. Igazán egyik sem váltotta meg a világot.
Ebben az évben tette meg Magyarország azt a meghatározó lépést, amely a jövőben mindinkább megkülönböztette a tábor többi, változatlan szürkeségben megmaradó országától. Megkezdődött ugyanis az új gazdasági mechanizmus bevezetése – amely 1968-tól kell, hogy működjön a tervek szerint.
Már a 40-es években is kutattak olaj után Algyő környékén. Eredménytelenül. A kutatások a 60-as években is folytatódtak, ám az igazi eredményt egy véletlen hozta meg Tápén 1965-ben.
Városszerte bontanak és építenek. Ekkor láthatták utoljára a szegediek az Oskola utcát abban az állapotában, amikor néhány ház még őrizte a múltat. És ebben az évben láthatott utoljára olimpiagyőztes magyar focicsapatot a nagyérdemű a tokiói közvetítésben.
Nagyot változott az újság 1958-tól. Már nem a politika töltötte színig lapjait, hanem a hétköznapi élet vált meghatározó témává. Könnyedebbé vált a DM hangvétele is. Azért azt tudni kell, hogy még szigorú idők jártak, hogy az embernek meg kellett válogatnia, ki előtt és mit mond. És még mindig százak ültek börtönben a forradalomban való részvételükért.
Mi, idősebbek valamennyien átéltünk egy nagy, több évtizedes, szocializmusnak hívott kísérletet, amire többé-kevésbé sokunk élete ráment. De voltak emellett kis kísérletek is e korban, némelyik elvetélt, némelyik máig él, nem biztos, hogy örömünkre.
A Délmagyarországban már csak mintegy függelékként szerepel a nagypolitika. A lap – igazi városi újságként – meghatározóan Szeged gondjaival, fejlesztési problémáival foglalkozik. És szerencsére van is miről írnia. Olyan újdonságok születnek ugyanis ebben az évben, amelyek lényegében máig meghatározóak Szegedre nézve.
Bár a forradalomban való részvételük miatt még százak ülnek börtönben, bár még minden szavukra ügyelniük kell az embereknek, a Délmagyarország már elsősorban a mindennapokkal foglalkozik, ezen belül is Szeged életével. Ami annál is érdekesebb, mert lassan körvonalazódnak azok a tervek, melyek a város új fejlődési pályáját hivatottak megalapozni.
Úgy tűnik, Schwartz Lajos halála mégsem volt hiábavaló. Mert bár a forradalom leverése után megkezdődnek a megtorlások, a politika rájön, hogy kénytelen engedményeket tenni, kompromisszumokat kötni a társadalommal. A DM, amely 1956. november 20-án másodszor vált nevet, 1957. április 30-éig Szegedi Néplap címmel jelenik meg, csak május 1-jétől veszi vissza a Délmagyarország nevet.
A terror szülte félelem, szellemi és fizikai elnyomás, a reménytelen szegénység, a hatalomnak az emberi érdekekkel és értékekkel szembeni teljes érzéketlensége elhozta a forradalmat.
Április 19-én tudósít a Délmagyarország az MDP Központi Vezetőségének üléséről, amelyen Nagy Imrét eltávolították a vezetésből. És hiába olvasni még év elején szép számmal jó híreket a lapban, a liberális folyamatok visszafordítása már olyan lelki és gazdasági terheket jelent az ország számára, amelyek a forradalom felé viszik az országot.
Messze könnyebbé vált az élet, mint Nagy Imre miniszterelnöksége előtt. Az 1953-as nagy árcsökkentést újabb árleszállítások követik, áru is van a boltokban, az ÁVH pedig immár nem abszolút hatalom. Rossz jel viszont, hogy a kulisszák mögött Rákosiék egyre keményebben lépnek föl az ortodox, sztálinista politika visszatérése érdekében.
Sötét, nehéz évek után először lélegezhet valamivel könnyebben az ország. Sztálin halála után nálunk is bekövetkezett az olvadás. Nagy Imre első miniszterelnökségének ideje alatt nemcsak az életszínvonal javulása miatt lett könnyebb az emberek élete, hanem azért is, mert oldódott a terror, a megfélemlítés légköre.
Még él Sztálin, Rákosi éppen a 60. születésnapját ünnepli. A diktatúra mindenre kiterjed, a politika az élet minden rezdülésére rányomja bélyegét. Fénykorát éli Ebes és Recsk. Az elképesztő szegénységben munkaversenyről, beszolgáltatásról és ismét munkaversenyről szólnak a lapok.
Egymást követik a szürke-szomorú évek. A lapból szinte semmi érdemi információt nem lehet megtudni a világról vagy Szegedről, a politika, a munkaverseny és az ellenség elleni harc tölti be a hasábokat.
Kemény világ vette kezdetét 1949-ben. Már rég nem eshet szó a lapban a keserves szegénységről. Ehelyett minden baj okozójává mindinkább az osztályellenség válik. Megszaporodnak a koncepciós perek is a szabotőrök ellen. És a helyzet csak romlani fog 1953-ig, Nagy Imre első miniszterelnökségéig.
Amíg 1947 átmeneti könnyebbséget hozott, 1948-ban ismét egyre jobban átpolitizálódik az élet és a Délmagyarország. Ebben az évben már elképzelhetetlen lenne az olyan piaci riport, mint amilyen sorozatunk korábbi, 1947-es részében ismertettünk. A szegénységről már nem esik szó a lapban, annál inkább munkaversenyről, államosításról.
Mintha oldottabb lenne ebben az évben a Délmagyarország hangja. Ismét szerepelnek emberek, esetek, történetek a lapban, megjelenítve a hétköznapok bajait is. Úgy vélné az ember, hogy lassan normalizálódik az élet, hisz a DM-et is kevésbé uralják a politikai harcok. A föllélegzés azonban csak átmeneti lehetett.
Alaposan megváltozott a Délmagyarország. És ennek alighanem így is kellett történnie, mivel a világ is megváltozott: a lap egyértelműen a politikai csaták fegyvere lett a Magyar Kommunista Párt orgánumaként.
A DM májusban ugyan még A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front lapjaként definiálja önmagát, júliusban viszont már „A Magyar Kommunista Párt délmagyarországi napilapja" megjelölés áll a lapfej alatt. És ami tisztán átjön: egyetlen szellemi meghatározottsága van már ekkor a lapnak: a kommunista hatalomátvétel előkészítése.
Ebben az évben kétszer is megszállták Szegedet. Először Horthy Miklós sikertelen kiugrási kísérlete után – amikor az ország német ellenőrzés alá került – március 19-én jöttek be a német erők előőrsei a Bácska felől Szegedre, az október 11-re virradó éjszaka pedig a szovjet csapatok foglalták el a várost. Ezt megelőzően, még június 23–24-én elhurcolták a szegedi zsidókat.
Már az év elején rossz hírek jönnek a keleti frontról. A Don-kanyar, a sztálingrádi kudarc sejtetni engedi a majdani vereséget. A magyar németellenes ellenzék Szent-Györgyi Albertet kéri fel arra, hogy Isztambulban vegye fel a kapcsolatot az angolokkal, milyen feltételekkel válhatna ki az ország a háborúból. Augusztus 3-án meghal Glattfelder Gyula.
Egyre több figyelem fordul a nyilas szervezkedésekre. Tanulságos, ahogyan a DM foglalkozik a kérdéssel. A háborús gondok mellett a legtöbb kárt a hatalmas belvíz okozza: Szegeden 1500 ház dől össze, 3500 rongálódik meg súlyosan. Szeged püspökét, Glattfelder Gyulát kalocsai érsekké nevezik ki szeptember 22-én.
Új fejezetet nyitott az év a háborúban: nyáron életbe lépett a Barbarossa-terv, megindult az offenzíva a Szovjetunió ellen, amit követett a magyar hadüzenet is. Szeged azonban már áprilisban a hadiövezetbe került: az egyik központja volt a Jugoszlávia ellen indított német és magyar hadműveleteknek. Szeged lakossága január 1-jén 136 ezer 752 volt.
Már évek óta sok a háborús hír a Délmagyarországban. Spanyolország, az olaszok abesszíniai háborúja még nem sejtetett világégést, 1939-ben azonban sokasodnak a vészjósló jelek Lengyelország körül. A város életében is mind több a bizonytalanság.
Az év egyik legkiemelkedőbb, legnagyobb tömegeket megmozgató eseménye: a Szent István-év alkalmából országjáró körútján a Szent Jobb június 26-án városunkba érkezett. Első szent királyunk emlékéve alkalmából mutatták be a szabadtérin Újházy György István király népe című drámáját, a legemlékezetesebb premier azonban Kodály Háry Jánosa volt.
Április 6-án meghalt Juhász Gyula, Szeged nagy költője. Augusztus 9-én a János vitéz dallamai csendültek fel az országban, az első élő rádióközvetítést tartották a Dóm térről. Október 28-a volt a nagy nap: a szegedi Szent-Györgyi Albert professzor megkapta a Nobel-díjat.
Az elmúlt háború gyászos következményei még ott élnek a lelkekben. Természetes, hogy az áldozatoknak emléket állító Hősök kapuja és Lord Rothermere revíziós nézetei egyaránt nagy figyelemben részesülnek a DM részéről.
Nyomasztó a szegénység, a gazdasági válság még mindig erősen érezteti hatását a városban. Szeged folyamatosan keresi a kiutat, például a szabadtéri idegenforgalmat fellendítő hatásában is bízva. Ebben az évben jelent meg Juhász Gyula utolsó kötete, Fiatalok, még itt vagyok címmel, és elhagyja a nyomdát Radnóti Miklós Újhold című könyve.
Meghatározó személyiségeitől vett búcsút ebben az évben a város. Február 8-án meghalt Móra Ferenc, május 11-én pedig Somogyi Szilveszter polgármester, aki kiváló, nagy formátumú vezetője volt a városnak. Lehár Ferenc viszont ebben az évben fűzi szorosra kapcsolatait a színházzal, Bálint Sándor és Berczeli Anzelm Károly pedig Izenet címmel lapot indított.
Nagy érdeklődéssel kísért perben a Szegedi Ítélőtábla halálra ítélte Pipás Pistát. Shvoy Kálmán altábornagy azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy a zsidó temetőben hősi emlékművet avatott, abban az évben, amikor az egyetemen tovább folynak az antiszemita megmozdulások. Szent-Györgyi Albert pedig megtartotta első előadását a C-vitamin előállításáról.
Tüntetések, letartóztatások, politikai perek, éleződő parlamenti feszültségek nyomják rá bélyegüket az évre. No meg az árvíz: a Tisza új rekorddal, 923 centiméterrel tetőzik Szegednél április 15-én. Egy hónap múlva, május 15-én 400 földbérlő tüntet a Széchenyi téren nehéz helyzete miatt.
Január 13-án munkanélküliek tüntetnek Szegeden. A válság hatása őszre eléri a városi tisztviselőket is: szeptember 18-án ők tiltakoznak fizetésük csökkentése ellen. A június 29–30-i választásokon Klebelsberg Kunó (Egységpárt), Kéthly Anna szociáldemokrata) és Rassay Károly (liberális) szerez mandátumot Szegeden.
Takarékossági okokból jelentősen csökkentették a törvényhatóságok létszámát. Ebben az évben került Sík Sándor az egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékére, Somogyi Szilvesztert pedig újabb tíz évre polgármesterré választották. Hosszas tárgyalások után pedig létrejött az Angol–Magyar Jutafonó és Szövőgyár Rt.
Lord Rothermere fia, Harmsworth képviselő május 20-án látogatott Szegedre, és részt vett a Klauzál téren rendezett 50–60 ezres, Trianon ellen tiltakozó nagygyűlésen. Október 11-én kezdődött a kor legnagyobb szegedi munkabeszüntetése, a kendergyári sztrájk, amely november 26-án ért véget. Októberben pedig megnyitja első tanévét a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola.
Az elmélyülő válság rányomja bélyegét Szegedre. Egymás után mennek tönkre, zárnak be gyárak, cégek, ezrek kerülnek utcára. A numerus clausus az egyetemet érinti keményen. És néhány jó hír: február 1-jén átadják a kisvasutat, Budapesten pedig a Magyar Városok Monográfiája sorozatban megjelenik Kiss Ferenc, Tonelli Sándor és Sz. Szigethy Vilmos szerkesztésében a Szeged című kötet.
Nem túl jók az év hírei. A gazdasági válsága miatt elkerülhetetlen a racionalizálás. Február 1-jén már csak 615 alkalmazottja van a városnak, számuk a 20-as évek elején még ezer fölött volt. Május 8-án kénytelen úgy dönteni a közgyűlés, hogy létrehozza a zálogházat. Jó hír viszont, hogy augusztus végén megnyílik Rudnay Gyula szegedi művésztelepének első kiállítása. A december 11–12-i választás eredményeként pedig Klebelsberg Kunó a város parlamenti képviselője lesz.
Lapunk életében nagy változásokat hozott az esztendő: miután a Szeged április 4-én megszűnt, május 17-én Frank József szerkesztésében újraindult a Délmagyarország. Ebben az évben szervezték meg a Szegedi Postaigazgatóságot az 1920-ban áttelepült temesvári, illetve nagyváradi igazgatóság utódaként.
Az egyetem nemcsak örömet, gondot is bőven okoz a városnak. Napirenden vannak a viták a kormánnyal az intézmény finanszírozásáról, és hiába vállal nagy terheket a város, a kormány még többet kíván kicsikarni. Öröm viszont, hogy október 17-én miniszteri rendelet alapján létrejött az Alföldi Mezőgazdasági Intézet.
Ez az esztendő újabb jelentős állomás Szeged életében. Az Apostoli Szentszék rendelete lehetővé tette, hogy a békeszerződés által három részre szakított csanádi egyházmegye püspöke a magyar területen maradt részre, Szegedre helyezze át székhelyét.
A kemény békének, a vesztes országokban kialakuló válságoknak Szeged is bőséggel fizeti az árát. Nő az infláció, rengeteg a menekült, elbocsátások, növekvő munkanélküliség fémjelzi az évet. Gyászol az egyetem is, szeptember 27-én meghal dr. Ápáthy István professzor.
Az ország Trianon fémjelezte balsorsa Szegeden ellentmondásosan jelentkezett. Határváros lett, elveszítette éltető hátterét és menekültek ezreit kellett befogadnia, ugyanakkor a nemzetgyűlés június 16-án elfogadta az 1921:XXV. törvényt, amelynek alapján a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemet (akkor még ideiglenesen) Szegedre helyezte, és Újszeged is felszabadult a szerb megszállás alól.
"A háborút követő első év zűrzavart hozott. Már januártól erősödnek a baloldali megmozdulások, március 22-én pedig a budapesti események hatására kihirdetik a proletárdiktatúrát."
A frontokon sokáig lényegében patthelyzet van, de a piavei offenzíva tragikus kudarca, melynek során a hadsereg utolsó tartalékait is föléli, már előrevetíti a vereséget. Januárban 12 ezren sztrájkolnak Szegeden, az október 16-i városi közgyűlés pedig már a dualizmus rendszerének megszüntetését, a független, demokratikus Magyarország megteremtését követeli. A fegyverszünet után, november 24-én szerb katonaság szállja meg Újszegedet, december 31-én pedig franciák Szegedet.
Minden szempontból válságos év a 17-es. A hátországban az ellátás romokban hever, a hadianyaggyártás már képtelen lépést tartani az igényekkel. Egyre többször fordul elő, hogy lőszer híján kézitusában kell visszaverni az olasz támadásokat. Dr. Kelemen Béla szegedi képviselő (akit július 28-án iktatnak be a főispáni székbe) már március 23-án békét követel a képviselőházban.
Míg a frontokon egyre nehezebb a helyzet, Szeged megpróbálja élni a maga életét. Február 11-én bemutatják Cserzy Mihály és Szalay József Ugarimádás című színművét, sőt augusztusban megindul a Színházi Hírek című színházi, művészeti és mozinapilap. Ám ugyancsak augusztusban üzent hadat Románia, ami alaposan fölbolygatta a város életét. A kitörő harcok elől menekültek ezrei érkeznek Erdélyből Szegedre is.
Január 30-án meghalt dr. Lázár György polgármester, helyére dr. Somogyi Szilveszter, addigi rendőrfőkapitány került február 27-én. Május 23-án megérkezett az olasz hadüzenet, június 23-án pedig megkezdődött az első isonzói csata, amely július 7-éig tartott. E néhány nap alatt a szegedi 46. gyalogezred állománya 1750 főről 439-re csökkent.
Az év úgy indult, mint annyi hasonló esztendő. A várost a közlekedés fejlesztése, a vasútállomás megépítése foglalkoztatja, és június 22-én Glattfelder Gyula csanádi püspök elhelyezi a fogadalmi templom alapkövét. Igaz, a III. eszperantó világkongresszus, amelyet június elején rendeztek Szegeden, már a háború elleni tiltakozást tűzte zászlajára. Hiába. Július 31-én kihirdetik az általános mozgósítást.
A szegedi sportolók 1912-ben szép sikereket értek el a stockholmi olimpián (két arany, egy ezüst). Ez is motiválhatta, hogy Szeged 1913-ban sokat invesztált a sportba. Emellett januárban kezdte meg működését a Szegedi Katolikus Nővédő Egyesület napközi otthona 34 munkásgyerek számára, októberben pedig megnyitották a Korzó mozit. Ebben az évben 3450 holdon 25 ezer mázsa paprikát termeltek a városban. Dr. Kun Izidor pedig megalapította a Harmónia hangversenyirodát.
Kétéves a Délmagyarország. Egyre élesebben jelennek meg a társadalmi-szociális feszültségek, az ellenzék pedig egyre keményebben bírálja a honvédelmi törvény ügyében mind erőszakosabban fellépő Tisza-kormányt. Szegeden pedig befuccsol a vízellátás. A jó hír: a stockholmi olimpián Prokopp Sándor sportlövészetben, Schenker Zoltán a kardcsapatban arany-, Herczeg István a tornászcsapatban ezüstérmes lett.
Egyéves a Délmagyarország. Még tartanak a békeévek, de egyre több híradás lát napvilágot Szerbia fegyverkezéséről, előrevetítve 1914 árnyait. Élesednek a szociális feszültségek is, de kétségtelen örömhír: Szegedi Színpad címmel színházi napilap indult a városban szeptember 2-án.
8°C
Hozzászólok! 
