Simon Sándor 8 évesen volt tanúja Vásárhelyen a forradalomnak

– Az ötvenhatos események kapcsán ettem először konzervet és rágóztam, repülőről dobták le amerikai segélycsomagban, Újvároson, az akkori Zsdánov, a mai Széchenyi téren landolt – emlékezett a forradalomra és szabadságharcra az akkor 8 éves vásárhelyi Simon Sándor.

Relikviák és az első napok

Simon Sándor készült az 56-os beszélgetésre, gyűjteményéből előhalászta azokat a tárgyakat, amelyek az akkori eseményekhez köthetők, még ha áttételesen is. Előkerült az általános iskolai bizonyítványa, fa tolltartója, édesapja, id. Simon Sándor sakk­­szakosztályi tagsági köny­­ve a H. Vasastól, és az 1958-as, Vádol a magyar nép című kiadvány, amelyben ellenforradalomként ír­­tak 1956-ról. Családi kötődés még, hogy apósa, Kiss Albert a mohácsi árvíznél mutatott helytállásáért emlék­érmet ka­pott abban az évben.

– A rádióból tudtuk meg, hogy a fővárosban az utcára vonultak az elégedetlen emberek, Nagy Imre miniszterelnök beszédét pedig kihangosítva a Kossuth téren hallgathatták a vásárhelyiek. A forradalom kitörésének másnapján, ok­tóber 24-én az apai nagyszülőknél vendégeskedtünk a Hódtóban, ahol még a mostani panelek helyén apró házak álltak. Nagy hangzavarra és fényekre lettünk figyelmesek, és édesapám kerékpárvázra ültetve elvitt a Hal, a mostani Hősök terére. Odaérve láttuk, hogy a szovjet katonai emlékművet, az Iván-szobrot le­döntötték, az ott lévők elmondták: a tűzoltóság kocsijával sikerült „földre kényszeríteni” – elevenítette fel a történteket Simon Sándor.

Hozzátette: ekkor szavalta el talapzatra állva iskolatársa, Czeglédi Katalin a tömeggel a Nemzeti dalt.

Szovjet tankok, gyilkosság

– November 5-én szürkületkor hatalmas dübörgést hallottunk az újvárosi suliban – délután jártunk tanulni –, akkor jöttek be Vásárhelyre a szovjet tankok, amelyek elfoglalták a honvéd, a mai Zrínyi-laktanyát – mondta. Azzal folytatta, hogy a legjelentősebb helyi esemény több mint egy hó­­nappal a forradalom és szabadságharc leverését kö­­vetően, december 10-én történt Vásárhelyen. Néma felvonulást, tüntetést, tiltakozást szervezett a János térre – ma is így, egyszerűsítve emlegetik a vásárhelyiek a Kálvin János teret – a Gépjavító, a Mérleg­gyár és a Gyapotgyár kollektívája.

– A közeli Ferenc utcában Kruzsliczéknál voltunk vendégségben, utána együtt mentünk a János térre. Gácsi László mérleggyári munkás – édesapám kollégájaként magam is ismertem – vitába keveredett volt személyzeti főnökével, akkor már karhatalmistával, ezért le akarták fogni és börtönbe vinni. Gácsi magas és erős ember volt, kiszabadította magát a szorításból, és a tömegen keresztül a Völgy utca felé futott. Rálőttek. Nagy ijedtséget, pánikot váltott ki a puskaropogás. Hatvanöt év távlatából is rémisztő, nagyon rémésztő... Haslövést kapott, mentővel kórházba vitték, és Mezei sebész főorvos rögtön megoperálta. Sajnos nem tudott rajta segíteni, két nap múlva meghalt. Ő volt a vásárhelyi „október” egyetlen áldozata – mesélte el a tragikus eseményt Sándor.

A rendszer működése

– Furcsa felnőttként visszagondolni a történtekre, amelyeknek szemtanúja voltam, de akkor még nem tudtam, nem tudhattam semmit a rendszer működéséről, a Rákosi-korszak­ról. Gyerekként igazából nem tudtam, mi történik. Később rakodtak, tisztultak le a dolgok, álltak össze teljes képpé a mozaikdarabok, tudtam meg, hány embert hurcoltak internálótáborokba, például Recskre – mondta el őszintén. Arra is emlékezett, hogy később a kivégzett Rajk László fiával is kapcsolatba került, több projektben együtt dolgoztak, és abban az időben a szamizdat, illegális kiadvány Beszélő számait tervek, tervrajzok közé rejtve hozta, csempészte Vásárhelyre.

Adomány az özvegynek

– Gácsi Lászlót a Mérleg­gyár­­ban ravatalozták fel, így köszönhettek el tőle kollégái, akik akkor kisebb vagyonnak számító, 45 ezer forintot gyűjtöttek össze – házat lehetett volna venni ennyiért –, és átadták a három gyerekkel magára maradt özvegynek – mesélte még Vásárhely egyetlen 56-os halottjáról, munkatársai szolidaritásáról Simon Sándor, aki arról is szólt, hogy az abban az évben Melbourne-ben rendezett ötkarikás játékokon miként szerepeltek a magyar sportolók. A szovjet vízilabdázó, Valentyin Prokopov meg­ütötte Zádor Ervint, felszakadt a szemöldöke, folyt belőle a vér. A véres arcáról készült legendássá vált fotográfia bejárta a világsajtót. De a meccset (4–0-ra) és az olimpiát Magyarország nyerte.

Élelmet vitt a Corvin-közbe

A 91 éves, szegedi Csóka Károly (Karnok Csaba fotóján) is őriz emlékeket 1956-ról. Korábban a Népbíróság osztályidegenként 3 év kényszermunkára ítélte, majd jött a forradalom és szabadságharc, akkor térhetett haza. – Budapestre kétszer vittem élelmet, a Corvin-közben, a Pongrátz Gergely vezetése alatt harcolók között osztottam szét. A rendszerváltás után találkoztunk, megismert, azt mondta: azért, mert emlékezett a hangomra. Jó barátok lettünk, sokat beszélgettünk – mesélte Károly bácsi. Kellemetlenebb emlékei is vannak, egyszer november 7-én úgy összeverték a pufajkások, hogy sokáig kórházban ápolták, akkor süketült meg a bal fülére.

Milyen nap van!?

Simon Sándor 1976-ban a vásárhelyi Béke Szállóban (ma Fekete Sas) szórakozott barátaival. A népszerű prímás, Oláh Toncsi odament hozzájuk, húzta, ők pedig halkan énekeltek. Többek között a Székely himnuszt. – A pincér odajött, és kérte, menjek ki a folyosóra, mert várnak. Egy helybeli és egy megyei nyomozó volt, és azt kérdezték, milyen nap van ma. Azt mondtam, szerda. Üvöltve tették fel újra a kérdést, ismét azt feleltem, hogy szerda. De hányadika!? – ordították. Közölték, október 23., az 1956-os események 20 éves évfordulója, és emiatt országos készültséget rendeltek el.