„Minek ment oda?”

Vasárnap, az aznapi utolsó eseményem után, amit még az autóban meg is írtam, fáradtan zuhantam be a tévé elé. Az egyik csatornán a Magasságok és mélységek című film ment. Bár egy erőltetett menetben végigvitt nap után jobban esett volna egy vígjáték, az életrajzi film odaszegezett a képernyő elé. Sajnos, volt aktualitása. Kiss Péter és Erőss Zsolt hegymászó, utóbbi sportemberről és családjáról szól a film, halála után 10 évvel és 3 nappal egy másik hegymászó, Suhajda Szilárd életét is elvette a hegy.

A fiatal extrém sportoló halála kapcsán az internet népe a fotelből, lehet, hogy egy pohár hűtött limonádéval vagy sörrel a kezében mondott „ítéletet” a férfiról, természetesen ezúttal is két táborra szakadva. Voltak, akik hősként gondolnak rá és így gyászolják az extrém sportolót, mások pedig megmondták a tutit a „Minek ment oda?” típusú kérdésekkel, meg hogy magára hagyta a feleségét és a gyermekét. Sőt, egyesek odáig mentek el, hogy be kellene tiltani a családosok hegymászását.

Hogy minek ment oda? Valószínűleg azért, amiért a focista pályára lép, vagy a százméteres síkfutó a rajthoz térdel. Az ő világbajnoki döntője, olimpiai célfotója a Mount Everest csúcsa volt. Az Everest oxigénpalack nélkül megmászni kiemelkedő teljesítménynek számít, serpák nélkül különösen, pláne egy „alföldi gyereknek”. 

Nem kell megértenünk, hogy minek ment oda, a kérdés feltevése felesleges és sértő. Van egy ismerősöm, aki Orosházáról elbiciklizett Kínába, az olimpia megnyitójára. Máskor meg Indiába, hogy vigyen egy marék földet Kőrösi Csoma sírjára. Ő egy szóval fejezte, fejezi ki, hogy „Minek ment oda?”: Életérzés. 

Ha Suhajda feljut palack és serpák nélkül a csúcsra, senki nem firtatna kérdéseket arról az érzésről, ami a csúcs felé terelte. Hogy szeretett hegye lett a koporsója, most is elég lenne okoskodások helyett, hogy „nyugodjon békében!”