Hét évtizede Isten szolgálatában

Emlékszik-e arra, mikor lett biztos abban, hogy a papi hivatás az ön útja? 

Tízéves koromban fölkerültem Pestre gimnáziumba, a Széchenyibe. Minden vasárnap a Magyarok Nagyasszonya templomba jártunk. Úrnapján természetesen a körmenetre is kivonult az iskola. A körmenet közben belelökött valami a fejembe vagy a fülembe, hogy „mi lenne, ha te vinnéd?”. Ez volt az első hívó szó, és megmaradt a mai napig. 

Hetven évvel ezelőtt milyen szándékokkal, tervekkel indult el a papi pályán? 

A pappá szentelésem előtti estén 9 órakor bekopogott hozzám a spirituális atya, Magyar Károly. Elmondta, hogy másnap, a szentelés után nekem kell köszönetet mondani a szülőknek és a püspök úrnak. El lehet képzelni, milyen nyugodalmas éjszakám volt. Ekkor született meg a következő bennem. Papként olyannak kell legyünk, mint a nyárfa. Fölfelé nőni és nézni, állandó kapcsolatban lenni az Istennel. De olyannak is kell lennünk, mint a magyar akác. Azt elültetik, meggyökerezik, és olyan vihar nincs, ami ki tudná tépni a magyar földből. Ott marad és növekszik, ahová elhelyezik. Harmadikként pedig olyannak kell lenni, mint bármelyik gyümölcsfa. Amelyik terebélyesedik, és alatta meg lehet húzódni, ha túl erős a nap vagy az eső. Gyümölcsével pedig lehet a szomjat és éhet oltani. Védelmet kell nyújtani Isten kegyelmével, segíteni a lelki ínségen. Így láttam én akkor a papi hivatást. Emellett mindig világi pap szerettem volna maradni, nem szerzetes, hogy a nép között tudjak maradni.  

Felszentelésekor, 1953-ban messze volt még a rendszerváltás, a kommunista államhatalom pedig köztudottan, módszeresen igyekezett felszámolni az egyházakat. Hogyan emlékszik vissza az első három évtizedre? 

A felszentelésünk után csupán három évvel jött 1956, úgyhogy tudtuk, mire vállalkozunk. Tudtuk, hogy nem leányálom, hanem küzdelmes jövő vár ránk. 1956 után kegyetlen módon ellenőrizték, ki jár templomba. Például mezőhegyesi plébános koromban az ottani cukorgyár egykori igazgatója behívatott, és megkérdezett, hogy hányan vannak elsőáldozók a cukorgyárból. Mondtam, hogy négyen vagy hatan. Erre azt mondta, hogy akkor semmi. Mire én mondtam, hogy nem egészen értem. Erre ő közölte, hogy felszólítást kapott, hogy hívja be azokat, akiknek a gyerekei hittanra járnak és elsőáldozásra készülnek, és mondja nekik, hogy dönteniük kell: vagy a hittan vagy az állásuk. Csak az elsőáldozók csekély száma miatt nem csinált végül semmit az igazgató. Tehát ez a légkör uralkodott: lehetetlenné akartak tenni mindenkit, aki a vallását próbálta gyakorolni. A vallásos egyetemistákat kirúgták, a nem egyetemistákat megfélemlítették. Engem többször berendeltek az Állami Egyházügyi Hivatalba. 

Püspöki jelmondatául miért éppen a „Föltámadott... ne féljetek!” bibliai idézetet választotta?

Az akkori körülmények között fontos volt, hogy ez a két szó ott legyen akár előttem, akár a hívek előtt, hogy „ne féljetek!”. Mert kaptunk elegendő ütést. S hogy miért ne féljünk soha? Mert Jézus föltámadt, és ezt ígérte mindenkinek, aki követi őt. Ez a mondat rákerült a címeremre, mint egy propozíció az eljövendőre. Hogy késznek kell lenni mindenre, bármi jön. 

Főpásztorként számos római-katolikus iskolát meg- és újraindított, mégis kevés még napjainkban is a plébániai közösségekben a fiatalok száma. Mi ennek az oka ön szerint? 

Mindszenty idejében elvették az összes katolikus iskolát, néhány maradt csupán. Minden szétszóródott. Az elkövetkező évtizedek alatt már csak a nagyszülők tanultak rendszeresen hittant. A szülők már nem kaptak olyan vallási elkötelezettséget, ami elegendő lett volna, hogy átadják gyermekeiknek. A nyomásban féltek mindentől. A mostani világban is visszaüt a folyamatosság megszakadása. Hiszen a családi otthonban indul az elköteleződés, a szülők viszik el a templomba, misére, hitoktatásra a gyerekeket. Az összes visszakérhető ingatlan letárgyalásával én voltam megbízva a püspöki karból. A tantestületekben viszont kevés volt a vallásilag valóban elkötelezett pedagógus. 

A hitéleti mellett közéleti témákban is gyakran nyilatkozott. Választások előtt minden alkalommal püspöki körlevelet tett közzé. Miért érezte ennek szükségét? 

A körlevelekkel azt akartam, hogy lássa meg a hívő, hogy mi az egyház tanítása a keresztény életről. Mind az egyéni, mind a családi, mind a közösségi életről. Hogy olyat válasszanak, akik a krisztusi tanítás szerint veszik komolyan az ország sorsát. Volt, hogy szidtak engem, de soha nem mondtam, hogy erre vagy arra a pártra kell szavazni. Azt viszont mindig, hogy az egyház mit tanít. Úgy éreztem, hogy ez kötelességem azok felé, akik rám vannak bízva az egyházmegye területén. 

Mivel telnek nyugalmazott püspökként a napjai? 

A nyugdíjas lét nem azt jelenti, hogy leszedték rólam a papi kenetet, és immár laikusként élek. Szentmiséket mutatok be, hetente egyszer szociális otthonba járok, hétfőnként bibliakört vezetek, minden pénteken gyóntatok, a vasárnapi fél 12-es misét én mondom, de sokan felkeresnek lelki vezetés vagy gyónás miatt a szobámban is. Papi munkát csinálok, amennyit bírok, és amikor hívnak. Emellett mosok, takarítok, bevásárolok, ablakot pucolok. Ebédet vásárolok a szociális otthonból, amelyet elindítottam. Reggelit és vacsorát természetesen magamnak készítek. Nem tudom, hogy miért élek még, de amíg Isten éltet, teszem a dolgomat. 

Milyen érzésekkel készül a rubinmiséjére? 

Azt teszem, amit a lelkiismeretem diktál, amit a Jóisten elvár tőlem. A papnevelő intézetben is lelki vezetőként annak idején azt igyekeztem átadni, hogy Jézust kell nézni, és amit ő vár tőlem, azt kell megcsinálni. Akkor is, amikor ütnek, akkor is, amikor dicsérnek vagy amikor mindenki utál. Hűségesnek kell lenni Istenhez, Jézus tanításához, az egyházhoz, és minden áldozatot meg kell hozni, hogy a magam hivatásában megmaradjak. Előfordult persze, hogy melléfogtam, de hálás vagyok a hivatásomért. A rubinmisém jelmondata ugyanaz, mint ami a címeremben ovasható: „Föltámadott... ne féljetek!”. 

Egy ideje már nem tett közzé körlevelet. Napjainkban mégis milyen útravalóul szolgálna olvasóinknak? 

Nagyon zavaros világnézetű és erkölcsű világ van most. Amerikában már több államban beszüntették a Bibliát, már a könyvtárban sem lehet. Amennyiben tisztességes rendet akar bármelyik állam, ahhoz olyan erkölcsi irányítás kell, amely valóban békességet, egymás iránti szeretetet hoz. Ehhez az első lépés Jézus. Elfogadni Jézust és a Szentírást, és megismerni ennek légkörét. A másik ebből következik, hogy komolyan kell venni az Isten-kapcsolatot, tehát az imádságot. Ennek van olyan része, hogy bocsánatot kérek, amiért nem egészen azt teszem, amit az Isten elvár, de olyan része is, hogy megindulok azon az úton, amit vár tőlem, hogy odaérjek az örök életben az ítélethez, és az a mennyországot jelentse számomra. Ennek lényege, amit Ferenc pápa mindenütt hirdet, hogy az elesetteknek, a szegényeknek segítése komoly legyen mindnyájunk életében. Ez olyan irányt és lelkületet adna a családoknak, olyan nevelést a gyerekeknek, ami tényleg békét hozna mind a családba, mind az országba.