„A fotónak nem kell szépnek lenni, arra ott vannak a képeslapok”

Két évtizednyi sajtófotózás után immár húsz esztendeje hódol valódi szenvedélyének Németh György, sándorfalvi születésű, Szegeden élő fotográfus: lencsevégre kapja a Homokhátság egyre inkább enyésző tanyavilágának életképeit. A sajtófotó pályázatokon a sport kivételével minden kategóriában díjazott volt már, művészi fényképei pedig többek között Rómában, Párizsban, New Yorkban és Tokióban is szerepeltek fotóművészeti kiállításokon.

Koós Kata

Németh György sajtófotósként a csavargást szerette a legjobban, szabadúszóként azonban immár senki nem sürgeti. FOTÓK: TÖRÖK JÁNOS

Fotó: Török János

– Mikor ragadott először fényképezőgépet?

– A Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán dolgoztam technikusként, ahol a feladataim közé tartozott a fényképezés is. A főiskolásokkal alapítottunk egy úgynevezett kontakt kört, ahol megmutattuk egymásnak a fotóinkat, versengtünk, jól éreztük magunkat, belevertük a csúfot egymás képeibe. Ott éreztem először, hogy érdekel a fotográfia.

– Hogyan vált a fotózás hobbiból a hivatásává?

– A ’80-as évek végén a Magyar Távirati Irodának öt vidéki tudósítója volt. Egyikük Szegeden dolgozott, és disszidált. Akkoriban már gyakran bejártam a sajtóházba, ugyanis másrészről karikaturista vagyok, és akkoriban kezdtek megjelenni a rajzaim a Délmagyarországban és a Csongrád Megyei Hírlapban. Szóltak, hogy fotóriportert keresnek, és én kaptam az állást. Nagyon pörgős, intenzív időszaka volt ez az életemnek. Szerettem a csavargást. Beültem a kocsiba, és Bajától Gyuláig utazgattam tudósítani.

A fotóművész a tanyasiakat hétköznapi teendőik közben kapja lencsevégre, mint a főzés, a teregetés vagy a nyáj terelgetése.

– Miért hagyott fel mégis a sajtófotózással?

– Az internet és a mobiltelefon térhódításával felgyorsult a világ. Kimentem reggel nyolckor aratást fotózni, és tízkor már kérdezte a főnököm, hol az anyag. Mióta szabadúszó vagyok, nem sürget senki és semmi.

– Éppen húsz éve kapja lencsevégre a Homokhátság tanyavilágának életképeit. Honnan a rajongás e téma iránt?

– Fotóriporterként rengeteget jártam tanyákra. Szépen lassan kedvenc témámmá vált az emberközpontú dokumentarizmus. Másrészt pedig ez egy elmúló világ, rengeteg szépséggel, amit kár lenne veszni hagyni. Legalább képeken maradjon meg.

– Könnyen rábólintottak a tanyákon élők, hogy fotózza őket?

– Nagyon nehezen megnyíló emberek. Először a tanyagondnok kísérőjeként ismerkedtem velük. Ő mutatott be, benne megbíztak. Jó időbe telt, mire én is kiérdemeltem a bizalmukat. Volt olyan tanya, ahová öt évig nem engedtek be. Mikor az udvaron teregetett a néni, a kapun kívül elbeszélgettem vele többször, de hiába célozgattam, hogy milyen szép, régi háza van, amikhez én nagyon vonzódom, a lábam nem tehettem be. „Nem kell lefotózni, mert akkor kibeszélnek majd az emberek” – mondta mindig. Majd egyezer csak megengedte, hogy lefényképezzem teregetés közben. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy kifut a konyhában a leves. Megengedte, hogy bekísérjem. Gyorsan lőttem is 20-30 képet. Buta módon feltettem az internetre néhányat, úgyhogy legközelebb úgy elzavart, hogy csak na. Később megkérdeztem, hogy már a nagyapja is ott élt-e a tanyán. Mondta, hogy ő építette. Kérdeztem, hogy van-e róla fényképe. Mondta, hogy nincsen, erre én: ugye, milyen jó lenne, ha volna legalább egy róla, amint a kecskét eteti? Aztán megenyhült, és fotózhattam.

– Előszeretettel használ sötét tónusokat a képein.

– Szeretem a sötét képeket, ugyanis a mély sötét tónusokban rengeteg minden bújik meg. Mikor az ágy szélén ülő Mariska nénire az ablakból beomlik a fény, a szobája nem volt kifestve az elmúlt 35 évben, és sár, meg tyúk van a földön, akkor abban a sötétben rengeteg apróság sejlik fel, ami gyönyörűvé teszi a képet. A falon lógó régi plakát, a féllábú tyúkocskája, mellyel együtt alszik, a letett tésztaszűrő, mind-mind egy-egy mese.

– Mennyiben dolga a fotográfusnak, hogy másképp ábrázolja a valóságot?

– A fotografálásnak nem lényege, hogy szép világot alkosson. A hazugságot azért nem érdemes csinálni, mert rengeteg csalódás éri utána az embert. Láttam egy képet egy prospektusban Angkorvatról, és megőrültem, hogy eljussak oda. Mikor odaértem, csalódás volt, mert a fotós a képet az év legszebb szakában, a nap és fényviszonyok legideálisabb pillanatában késztette. Azok a csodás fotók legtöbbször képeslapok. Nincs bennük a fotós maga.

– Egy ideje már nem csak hazai életképeket örökít meg. Mely országokban járt már?

– Borzasztóan szeretek más, autentikus kultúrákkal ismerkedni. Voltam többek között Kubában és Örményországban, bejártam Burmát, Iránt, Kambodzsát. Olyan emberekkel találkoztam, akik úgy élnek, mint háromszáz évvel ezelőtt. Tavaly például Kirgizisztánban voltam. Háromezer méter magasan egy lovon ülve, ötórás lovaglás után készítettem fényképeket. Féltem, hogy leesek a lóról, de hihetetlenül élveztem. Megismerni a világot nagyszerű dolog. Ha megtanul az ember fényképezni, megtanul látni. Ha megtanul látni, jobban tud fotózni. Ha azt jobban tudja, meg tudja láttatni az emberekkel, amit ő gondol vagy fontosnak tart a világról, a világból. Nem kell annak szépnek lenni, arra ott vannak a képeslapok.