144 éve pusztította el a Tisza Szegedet

„– Ez itt kérőm egy irtóztató nagy gödör – magyarázza Bacsa Ferenc – mög van a mélysége tizenhat méter is. A fenekén halombadült fűzfatörzsek hevernek. Nyáron, amikor a halászok leeresztik a fenekes hálót, a hálónehezék gyakran megakad a fák ágaiban. A gödröt a Tisza vájta még hetvenkilencben, a gátszakadáskor. Itt volt a legerősebb a sodra. A víz azóta se száradt ki belőle. Sokszor magasabban áll benne, mint a Tiszában. Azok a fatörzsek vannak a víz alatt, amelyeket a víz szaggatott ki a partok mentén. Most közel fél méter vastag jég borítja a vizet. Mögbirná még az autót is” – írta 1929. március 12-én a Délmagyarország. 

Harangzúgással érkezett az árhullám

Lapunk korabeli újságírója és fotóriportere 1929 márciusában egy álmos vasárnapon ült autóba, hogy bejárja azt az utat, amit a Tisza tett meg, mielőtt elpusztította volna a várost. Ma már nehéz elhinni, de aznap fagyos tél volt, a folyó befagyott, és ameddig a szem ellátott, hó borította a tájat. Kollégáink ahhoz a gáthoz tartottak, ahol 1879-ben Szeged sorsa megpecsételődött. A tragédia után 50 évvel később is találtak szemtanúkat. A mai Dóc község határában, a petresi dűlőnél 1879. március 5-én 19 óra körül kapitulált a gát, és a Tisza őrjöngő tengerként indult meg a város felé.

Szeged népe hetek óta készült a legrosszabbra. Az a tél különösen embert próbáló volt. A Tisza és mellékfolyói megáradtak, aki élt és mozgott a gátakon dolgozott. Az elkeseredett küzdelemben kétezer Budapestről, Aradról és Temesvárról érkezett katona is részt vett. Szeged sorsa 1879. március 12-én hajnali 2 órakor pecsételődött meg. A Rókusi bakterház közelében, jó 25 méteren, átszakadt a gát és a Tisza letarolt mindent, ami útjába került. A városháza és a templomok harangjai adták hírül a borzalmas katasztrófát. 

Amikor megszakadt a szív

„Szegény, szegény szülővárosom! Magyarország volt második városa! A koldus sirat, aki szerkesztő volt. S vele sirat téged és magát 70 ezer koldus magyar! De megsirat még Magyarország is, mikor a bajban érezni fogja, hogy nem vagy többé. Kongj városháza öreg harangja… Hirdesd Szeged népének, hogy szülővárosának végórája elérkezett…” Nagy Sándor, a Szegedi Híradó felelős szerkesztője vette papírra ezeket a sorokat 1879. március 12-én, a város pusztulásának napján. A napilapot aznap is ki akarták nyomtatni, de már nem volt rá idő. A természeti katasztrófáról szóló híradás végül két nappal később, gyászkeretben, emléklapként jelent meg. Nagy Sándor tudósítását azzal zárta: „...ma csak még vérző szívem van, de azzal nem lehet írni. De ha lehetne is, nincs aki kiszedje, nincs aki kinyomja. A lap nyomdája vízben áll. Mikor jelenhetik meg újból, nem tudom…”