Tisztelet a segítőknek

A hétvégén elkezdődött a Szegedi Szabadtéri Játékok Dóm téri évada. Az éppen húszéves hagyományhoz híven most is a Szegedi Szimfonikus Zenekar Ajándékkoncertje nyitotta a programsorozatot. Minden évben beleborzongok, amikor a kezdés előtt végignézek a gigantikus nézőtéren, és tudatosul bennem, hogy az a négyezer ember azért gyűlt össze, hogy klasszikus muzsikát hallgasson. Varázslatos élmény. 

Gyakran járok színházban, de a Szabadtéri légköre egészen más. A háttérben a székesegyház két fenséges tornya, fölöttem a csillagok ragyognak. Persze minden éremnek két oldala van. A katarzis átélése közben nemcsak a nyári szellő simogatása emelheti a hangulatot, de eláztathatja azt az eső is. Az idei nyitóesten utóbbi történt. Szerencsére csak szemerkélt, és csak az első fél órában. A körülöttem lévő nézők különösebben nem is bosszankodtak, hiszen aki szabadtéri színházba megy, ezzel a lehetőséggel számolnia kell. Az eső csak áttételesen okozott bosszúságot. 

Ugyanis ahogy elkezdett csöpörögni, sorra nyíltak az esernyők, amelyeket már felvinni is tilos a nézőtérre. Az önkéntesek nyugodt, tisztelettudó hangnemben kérték meg egymás után a nézőket, hogy tegyék el az ernyőjüket. Miért? Mert biztonságvédelmi előírás. Egyrészt, mert kitakarja a színpadot, másrészt pedig, mert balesetveszélyes az ernyőt nyitó mellett és mögött ülők számára. Arról nem is beszélve, hogy az esővíz az ernyőről lecsorogva a szomszéd vállát áztatja. Sokan rögvest eleget tettek a kérésnek, akadtak azonban, akik hosszas vitában kötötték az ebet a karóhoz. Nehogy már holmi önkéntes kényszerítse arra, hogy elázzon. 

Ezek az önkéntesek azonban minden ellenszolgáltatás nélkül, idejüket és energiájukat nem sajnálva vállalják, hogy estéről estére mosolyogva, türelemmel segítik a közönség tagjait. Ha kell, több százszor elmondják ugyanazt az információt, és egyesével kísérnek minden nézőt a helyére, ha elkavarodnak a szektorok között. Csak mert elkötelezettek a kultúra iránt. Részemről maximális tisztelet illeti őket.