Ünnepi kedvenceink – Egy klasszikus, csipetnyi csavarral

Zománcos tálnyi mákos guba

Az igazán finom mákos guba hozzávalói közül nem hiányozhat a zománcos tál és a villa. Sok-sok villa.

Jópár évvel ezelőtt egy kedves udvarlóm elvitt a nagymamájához karácsonyozni, és egyben bemutatni a családjának. Sok felnőtt, még több kisgyerek mind a mama (a legfiatalabbak számára dédi) pici házában tolongott már reggel, mindenki az ebédre készült. Feszeng ilyenkor az ember lánya, azt sem tudja, kit hogy hívnak, hová üljön, mi a szokás, mit illik ott és mit nem.

Szerencsémre a nagymama háza nem a bécsi Mariahilfer Straße előkelő házsorai között épült, hanem Mélykút egyik öreg városrészén egyszerű, falusi környezetben, és a család sem a csilingelő kristálypoharak koccintására fogott neki egy számomra váratlan lakomának, ami kétségkívül a legjobb ízű falatozás volt, amit valaha láttam.

Ugyanis délelőtt tíz óra magasságában, mintegy vezényszóra, elhangzott a varászlatos jelige: kész a guba. Mifelénk a guba sem karácsonykor, sem máskor nem landolt a tányérban, így most nem is hozott lázba a lehetőség. Ebédig már kibírom, gondoltam magamban. Nem így a többiek.

Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, a família apraja-nagyja megindult a kisszoba felé, kezében egy-egy villával és a kattogó konvektor köré húzódva várt. A dédi egy hatalmas zománcos tálat (sosem láttam még akkorát) tett közéjük a kisasztalra. A tál színültig töltve máktól feketéllő golyókkal, meglocsolva mézzel. Nem szégyenlősködve azonnal a villájukra szúrtak egy-egy golyóbist, és ettek. A tál körbe-körbe járt, a golyócskák úsztak a levegőben, mígnem el nem tűntek a hirtelen elcsendesült családtagok szájában. Áhítattal nyelték a finom falatokat. Mintha valami ismeretlen rituáléba csöppentem volna, néma imák, csendes sóhajok, halk gyerekkuncogások – régi jó szokásuk szerint valamennyien egy tálból cseresznyéztek (vagyis mákos gubáztak). Feledhetetlen emlék. Aztán én is megragadtam egy villát.

Nálunk azóta minden karácsonykor van mákos guba, ugyanis az egykori udvarlóm ma a férjem. A gubát sajnos már nem ehetjük a dédinél, az anyósom süti meg és nála gyűlünk össze a szertartásra. Ennek az ételnek tehát egy titka van: minél többen üljük körbe villával a kézben, annál jobban esik.

Hozzávalók:

• 1 kg finomliszt

• 5 dkg élesztő

• 5 dl víz

• 6 ek kristálycukor

• 1 csomag vaníliás cukor

• 1-2 csipet só

• kevés zsír vagy 1 dl olaj

• 6 dl tej

• 2 ek cukor

• 20 dkg mák

• 10 dkg cukor

Elkészítés:

1-1,5 dl langyos vízben egy kis cukorral felfuttatjuk az élesztőt. A liszthez keverjük a maradék cukrot, a sót. Hozzáadjuk a zsírt vagy olajat, a felfutott élesztőt, illetve annyi vizet, amennyit a tészta felvesz, és simára dagasztjuk. Pihentetés után a deszkán átgyúrjuk. Négyfelé vágjuk a tésztát, mindegyik darabot további négy adagra osztjuk. A kis cipókat hosszú rudakra sodorjuk, falatnyi darabokra vágjuk fel, kizsírozott, lisztezett tepsibe helyezzük. 170 °C-on 20 perc alatt készre sütjük, és a kamrába rakjuk szikkadni. 2-3 nap száradás után lehet készíteni belőle mákos vagy diós gubát.

3 dl tejet melegíteni kezdünk, cukorral ízesítjük. Ha felforrt, megöntözzük vele a megszikkadt tésztát. Ha nem szeretnénk, hogy túlzottan elázzon, néhány perc után szűrjük le róla a maradék tejet. Végül az egészet megszórjuk cukros darált mákkal, és óvatosan átforgatjuk. Van, ahol egyszerűen forró vízben néhány percre megáztatják a gubát és úgy forgatják bele a cukrozott mákba.

Jó étvágyat!

Önnek is van egy jó karácsonyi receptje? Küldje el szerkesztőségünk címére!