Szépség karnyújtásnyira

Májusi eső aranyat ér – tartja a mondás. Akkor mi lehet a helyzet a májusi hóval? Az netán gyémántot?

Ez jutott eszembe, miközben a Maros-parton, az ártérben sétáltam nemrég. A nyárfaszösz az erdősáv jelentős részét beborította, a talajra, a bokrokra, a fákra is hófehér köpenyt terített. Noha rövid ujjúban voltam, mégis olyan érzésem támadt, mintha távoli, hófödte tájon barangolnék.

A kiindulópont a Gergő liget volt, a séta négy-öt kilométeren át tartott a folyók mentén. Közben volt szerencsém látni fecskét, fekete harkályt, egy mókust és egy erdei fülesbaglyot. A Tisza-Maros torkolatban a csónakázó horgászoktól nem messze, mókás konkurenciaként egy gyönyörű, kecses gém keresgélt még pár jó falatot vacsorára a zsombékban.

A látványon túl madarak sokasága, széncinegék, erdei pintyek és csilpcsalpfüzikék csicseregték tele örömmel a kedvemet. A sárgarigó több ízben énekelte, hogy „huncut a bíró”. Nem vagyok nagy ornitológus, de egy egyszerű madárhang-felismerő applikációval minden dallamot be tudtam azonosítani. Persze csak rövid időkre vettem elő a telefonomat, hiszen az efféle kiruccanásokban éppen az a legcsodálatosabb, hogy semmi szükség rá.

A szegedi barangolásom után néhány nappal Mártélyra is átruccantam. Ott 9 kilométert sétálgattam. A pallósortól nem messze, egy faágon bájos szürke gém nézelődött, a holtág fölött bakcsók szárnyaltak, vélhetően zsákmányra lesve pásztázták a vizet. Az erdei úton haladva láttam siklót és egészen közelről két őzet is. Egyik éppen az útra ugrott ki elém, egy pillanatra farkasszemet néztünk, majd riadtan elszökellt a sűrűbe. A másik kicsit távolabb az úttól keresgélt a földön valami elemózsiát.

A természet megannyi szépsége tárult a szemem elé a két röpke kirándulás alatt, és át sem kellett lépnem a vármegyehatárt, hogy mindezt megtapasztalhassam.