Életünk sűrűje a kiválasztott pillanat mögött

Valóban, amikor megnyomjuk az exponálógombot, másodperc töredéke alatt rögzítjük a pillanatot. Ám egy jól elkapott kép sem a véletlen, sokkal inkább egy folyamat műve. Azé a többnyire tudatos elhatározásé, hogy a fotográfus mikor veszi kezébe a gépét, hol, mit, miért, kiért fényképez. Persze az élmény igényli a jó reflexet, de a fotózást ezenkívül számtalan mozgatórugó működteti – mondta lapunknak a március 15-i ünnep alkalmából Balogh Rudolf-díjjal kitüntetett Eifert János fotóművész.

Mások sorsa

– Az empatikus készség nélkülözhetetlen, hogy átérzem a megörökített ember sorsát, a karakterét, a jellemét.

Aki képtelen beleérezni, rá­­érezni, nem is tudom, hogy mit akar fényképezni.

Felszínes jellegzetességek mögé kell látni, mert nem azok adják a kép lényegét, a lélek akár a ráncokon keresztül is kifejezhető. Ott kezdődik igazán a munka, a fényképezés – hangsúlyozta a fotóművész, aki szerint a művész megtisztel másokat azzal, hogy karakterét, jellemét, gesztusait láttatja. – Embert fotózni éppen ezért hatalmas felelősség. Gyakran le­­ragasztom a fényképezőgép márkajelzését, amikor a szemem elé kapom a gépet, hogy egy, a környezetbe simuló figura legyek. Így azt tudjam elkapni, megörökíteni, aki valóban ott áll előttem. Azzal, hogy diszkréten hagyom érvényesülni. Nem szabad tolakodni, mert nem a villogás a célunk. Az dicstelen út lenne.

Csúcspont a térben

– Nem lehet irányítani a be­fogadó figyelmét. Érdekes ta­nulságokkal szolgál, hogy a látogatók miként reagálnak a különböző képekre – mondta a művész, majd hozzátette: a kiállítást éppen ezért különösen pontos művészeti területnek tartja.

Egy jó tárlat nem csak jó képekből áll, a technikai formai követelmények mellett van egy téma köré szerveződő gondolat, egy ív, ami a munkák együttható ereje.

Ezért nem mindegy, hogy mely képeket helyezik egymás mellé a térben, hogy hol találjuk meg az úgynevezett csúcspontot.

A vásárhelyi gyerek

Eifert János fotóművész, ahogy ő fogalmazott, bárhol is jár, vásárhelyi gyerek marad. A test, tánc és természet fotósa 1943-ban született Hódmezővásárhelyen. A fotografálást 1968-ban kezdte a Honvéd Táncegyüttes hivatásos táncosaként, a csapat külföldi turnéin.

Első témaköre, a tánc, későbbi munkáin is megjelent. Fotóit gyakran felhasználták filmekben, televíziós műsorokban, vagy színházi díszletként.

A hazai és nemzetközi szinten jegyzett művész eddig negyven országban több mint kétezer kiállításon szerepelt, a csoportos tárlatokat is számba véve. Ausztráliát kivéve valamennyi kontinensen bemutatták képeit.

Végtelen könnyűség

A fotografálás mögöttes hajtó­erejéről úgy fogalmazott: va­lójában egy fotóművészeti al­­kotás sok minden egységében jelenhet meg, hangsúlyos a szakmai felkészültség, de ugyanolyan fontos a kreativitás, a művészi érzékenység. – Egész életünk, tapasztalataink, tudásunk, élményeink belesűrűsödnek a kiválasztott pillanatba. Meg a szülőföld, a társadalmi háttér, hogy honnan is jöttünk. De egykori táncosként tudom, hogy a néző még a legnehezebb mozdulatot is könnyednek hiszi. És ez így van jól. Azt kell éreznie, evidens, hogy ez így megy. Hogy az adott pillanat végtelenül könnyű.