Mennyi az annyi?

Bőséggel futottam bele a közelmúltban pro és kontra érvekbe egyaránt a hazai zéró tolerancia esetleges felülvizsgálatát illetően. Bevallom, amikor először értesültem a témáról, hasonlóan éreztem magam, mint hajdanán egynémelyik matematika vagy fizika dolgozat alkalmával: „már a kérdést sem értettem”. A sofőrök teljes alkoholtilalmának 2008-as bevezetése óta a statisztikai adatok alapján bizonyítottan csökkent az ittas vezetések száma. Persze még így is akad bőven. 

Azt is bevallom, hogy az egyik kiinduló érv a zéró tolerancia kivezetése mellett igencsak megmosolyogtatott. Eszerint a tilalom feloldása javíthatná a magyarok csökkenő borivási mutatóit. Egy olyan országban, amely Európában élen jár az alkoholfogyasztásban, és az elmúlt évek felmérései alapján körülbelül egymillió magyart érint az alkoholizmus. Ráadásul a közelmúlt több vizsgálata is arra az eredményre jutott, hogy a drasztikus áremelkedések és a magas infláció ellenére két termékcsoporton biztosan nem spórol a magyar: az alkoholon és a cigarettán. 

Nem kétlem, hogy szép számmal vannak, akik meg tudnának állni egy pohár bornál vagy egy korsó sörnél, ha például vendégség után a volán mögé szeretnének ülni. De abban is biztos vagyok, hogy sokan döntenének úgy, hogy egy kicsivel több még bőven belefér. És vélhetően nem bonyolult számítások eredményként jutnának erre a döntésre, amellyel kikalkulálnák, hogy az a „kicsivel több” mennyi idő alatt bomlik le az egyéni testsúlyuk, testzsírszázalékuk és anyagcseréjük tekintetében. Sokkal inkább hangoznának el ehhez hasonló érvek: „úgyis zsíros volt a pörkölt”, „a nagy melegben úgyis kiizzadtam”, „úgyis sok kenyeret ettem”, vagy „így majd maximum egy helyett két kávét iszom indulás előtt”. Mindez azonban édeskevés. 

Már kis mennyiségű szeszesital-fogyasztás hatására is nő a reakcióidő, romlik a veszélyérzékelő képesség és tompulnak a reflexek. Tudom, hogy drága a taxi, de meggyőződésem, hogy az emberélet drágább. Felbecsülhetetlen.