Hatvanadik születésnapját ünnepli a Harangozó-díjas Echéry-Pataki András

– Más elképzelések is voltak, amikkel szívesen foglalkoztam volna, de végül a táncművészettel léptem szövetségre. Ennek egy eléggé karakteres időszak, a ’70-es évek vége adott lendületet, amikor többek között Sebő Ferenccel, Timár Sándorral beindult a néptáncmozgalom. A bátyámon keresztül kerültem ebbe a világba, aki atomfizikusnak tanult a Szovjetunióban, és a többi egyetemistával együtt a szabadidejükben összejártak táncolni. Ezt nyaranta táborokban folytatták, melyek közül az egyiket Balatonfüredre, a szülővárosunkba szervezték. Az egyik eltévedt egyetemista, aki nem találta a füredi tánctábort, bekopogtatott hozzánk, és elkísértem. Ott ragadtam közöttük, bár akkoriban a Lóczy Lajos Gimnázium anyagszerkezet szakán tanultam és semmi közöm nem volt még a tánchoz. A következő tanévben édesanyám felfigyelt rá, hogy az Állami Balettintézet felvételt hirdetett, mire fel­elevenedtek bennem a nyári élmények. Elmentem felvételizni, és bekerültem a néptánc tagozatra, ahol Timár Sándor volt az évfolyamvezetőnk. Amikor végeztem, a Honvéd Együttes művészeti vezetője, Novák Ferenc a néptánctagozat szinte teljes évfolyamát leszerződtette. Ott kezdtem a profi karrieremet, és mivel akkoriban indult egy nagyszabású együttműködés a Győri Balett és a Honvéd Együttes között, két-három évadot szinte együtt töltöttünk. 

– Hatalmas váltás, kemény időszak volt, mert egy hónap alatt a repertoár hat darabját kellett betanulnom, melyekkel külföldön is turnéztunk. Majd 1987-ben berobbant a köztudatba a Szegedi Balett és még győri balettosként eljöttem megnézni az első bemutatójukat. A társulatomból addigra páran már átszerződtek Imre Zoltánhoz, többek között az akkori párom is. A szegediek újfajta mozgásvilága annyira megfogott, hogy egy hónapra rá én is csatlakoztam hozzájuk. A köztes időszakban pedig virágzacskókat és reluxát árultam egy autóversenyző ismerősömmel. 

– Óriási! Imre Zoli akkor jött haza Angliából és ’86-ban a felújított Szegedi Nemzeti Színház átadásán felkérték a Szegedi Balett művészeti vezetőjének. Bokor Rolanddal, az első igazgatóval vissza akarták hozni azt a tradíciót, hogy a színháznak újra legyen állandó balettélete. Imre Zoli 1968-tól külföldi társulatok tagjaként részesévé vált a kortárs táncirányzatok forradalmának, miközben itthon az orosz tradíciók, a klasszikus balettképzés volt erős, a modern technikákkal csak elvétve lehetett találkozni. Ekkor hozta be többek között Zoli a Graham-, a Limón-, a Cunningham-technikát. Koreográfusokat hívott Szegedre, akiktől mindig ősbemutatókat kért. A kortárstánc legújabb hullámainak képviselői is érkeztek hozzánk, például Angliából Matthew Hawkins vagy Ben Craft. 

– Nyitottak voltak, még ha kissé idegennek is érezték az első időkben, de érdeklődéssel fogadtak bennünket, a szakma pedig kifejezetten figyelte a munkásságunkat. 

– Sok-sok nehézségen kellett átvezetni a társulatot, hiszen nem sokkal az indulásunk után komoly probléma rengette meg a színházat. Ruszt József akkori művészeti vezető és Nagy László igazgató konfliktusba kerültek egymással, ami országos színházi botrányt kavart, és az akkori prózai tagozat felállt, és Ruszttal együtt elmentek Budapestre. Ez az időszak minket is megrázott, ennek ellenére konokul dolgoztunk, rettentően ambiciózusak voltunk. Zoli lehetőséget biztosított, hogy kezdjünk el koreografálni, ezért a társulaton belül megalakult a Stúdióbalett. Igazából ez volt az előképe a Szegedi Kortárs Balettnek. A szabadidőnkben csináltuk, alkalmazva azokat a stíluselemeket, amelyekben már otthonosan mozogtunk. 

– Megint színházi váltás, új igazgató érkezett: Kormos Tibor, akivel Imre Zoli nehezen jött ki. Új városi és színházi szabályzatok léptek életbe, amelyek korlátozták a számára oly fontos művészi szabadságát. Közben Zoli színházi koreográfusként is befutott: Kaposváron, Szolnokon, Budapesten is dolgozott. 1993 augusztusában búcsúzóul a Szabadtérin elkészítette a társulattal a Szent Antal megkísértését és azt mondta, hogy ne köszönjünk el tőle, mert akkor úgy érezné, nem fog tudni visszajönni. Soha nem is jött vissza. Megbetegedett és 1997-ben elhunyt. Rengeteget tudott volna még adni a magyar táncművészetnek. Igyekszünk megőrizni az emlékét, ápolni a nyitottságát, gondozni az örökségét, átplántálni a szellemiségét a jelenbe. 

– Skizofrén helyzet volt, hiszen a színház tánckaraként is funkcionáltunk. Egy szakmailag nívós balettest után fáklyavivő statisztaként is részt kellett vennünk más tagozatok előadásaiban. 1992-ben ez megváltozott, hiszen akkor önálló tagozati státuszt kaptunk. A 30 év alatt sok-sok evolúciós lépcsőn mentünk keresztül. 

– Sok kapcsolat a külföldi koreográfusokon keresztül épült ki, akiket kezdettől fogva folyamatosan hívunk. Két éve egy belga ügynökséggel dolgozunk együtt, és már 2025-ig vannak terveink, de mindig az a legnagyobb öröm, amikor egy-egy olyan helyre hívnak vissza, ahol korábban sikert arattunk. Ilyen Mexikó, Belgium, Németország és még sok más helyszín. A Carmina Buranát a közép-amerikai országban például 2006-ban annyira szerették, hogy azóta már kétszer jártunk ott egy-egy hónapos turnéra és nemrég ismét felkérés érkezett onnan. Sajnos nem biztos, hogy teljesíteni tudjuk, mert 2024 novemberében két hetet Párizsban töltünk, majd elmegyünk Finnországba, onnan pedig egy újabb belga turnéra. 

– Régebben 20-25 évig tartott egy táncos karrier. Ma már ritka az olyan repertoár, ami negy­venéves táncosoknak is tartogat szerepeket, amelyek miatt státuszban tartanák őket. Minden megváltozott, a világ felgyorsult, és harmincéves koruktól a táncosok már azon gondolkodnak, hogyan tovább. Amikor egy művész eljut odáig, hogy fizikai­lag, mentálisan és érettségben is a legtöbbet tudná kihozni magából, tehát száz százalékkal a színpadi munkájára kellene koncentrálnia, ezt nehezen tudja megtenni, mert akkor már a tánchoz esetleg egyáltalán nem kapcsolódó jövőt kell építenie. 

– Nem vagyok sem elégedetlen, sem önelégült, igyekszem inkább előre figyelni. Mostanában gondolkodtam el azon, hogy talán össze kellene rakni a múltat egy könyvben. A huszadik évadban is készítettünk egy kötetet, lassan itt az ideje egy újnak. Nem szeretem a születésnapokat, a túlzott felhajtást magam körül. Most, a hatvanadik alkalmával el akarok bújni egy kicsit összegezni, mert komoly szakaszhatárnak érzem ezt az évfordulót. 

– Tamás jó pillanatban talált meg a felkéréssel, mert éppen a szakdolgozatomat írtam Szeged második világháború utáni tánc­életéről és lelkileg is megérintett az emlékezés, visszaköszöntek bennem a régi emlékek. Bár igazgatóként nehezen építettem be a munkámba a próbatermi jelenlétet, nem beszélve az említett dolgozat kutatófolyamatáról, de rábólintottam Glosterre. Aztán meg is ijedtem, mert húsz éve nem mozogtam színpadon, de végül semmilyen probléma nem volt, ledobtam pár kilót, revitalizált a mozgás. Úgy éreztem, mintha legalábbis tegnap jöttem volna le a színpadról, mert mint a biciklizést, a táncot sem lehet elfelejteni.