Akkor is!

„Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel” – több mint kétszáz éve fohászkodik már ezekkel a szavakkal nemzetünk. Jobb patrónust nem is választhatott volna hazánknak Kölcsey, mint a Jóistent. Éppúgy, ahogyan Szent István sem, amikor Szűz Máriának ajánlotta föl halála előtt országunkat.

Meg sem tudnám számolni, mennyi eseményen hallottam már a fölhívást, hogy „énekeljük el együtt a Himnuszt!”. Abban is nagy kedvem lelem mindig, amikor iskolákban a fiatalok zengik nemzeti imádságunkat, de néhány éve már a legkedvesebb élményem, amikor a Szegedi Szimfonikus Zenekar évadnyitó- és záró ünnepségén hallgathatom meg. Noha muzsikusok, de nem énekesek, ez mégsem feszélyezi egyiküket sem. Minden alkalommal szinte beleremegnek a Korzó Zeneház falai a büszkeségbe, a tiszteletbe és a magabiztosságba, amellyel nemzeti hitvallásunkat éneklik.

A többségi tapasztalatom azonban az, hogy a települési ünnepségeken, mint például most március 15-én is, alig pár tucatnyian éreznek késztetést, hogy eleget tegyenek a közös éneklésre szólító fölhívásnak. Pedig most lehet. Most nem tiltja sem a monarchia, sem a kommunisták. Most szabadon és büszkén szállhatna az égbe a nemzeti imádság. Kunság mezein lenghet a kalász, Tokaj szőlővesszein csöpöghet a nektár, sem mongol nyila, sem török rabigája nem kínoz, rabság könnye nem hull. Sokan mégsem érzik magukénak a fölhívást annak a Himnusznak közös éneklésére, amely noha 1823-ban keletkezett, mégis csak 1989-ben került be az alkotmányba, ezáltal vált hivatalossá. Addig a nép ajka, őseink éltették. Akkor is, amikor nem volt szabad, amikor tiltották, amikor büntették.

„Isten, áldd meg a magyart!” Akkor is, ha nem kéri!