Filmkritika: Nem szellemes jégkorszak

A három évvel ezelőtti filmben tehát bemutatkoztak az új szellemirtók, és annak a vérfrissített változatnak nézhetjük meg most a folytatását, amely A borzongás birodalma alcímet kapta. Ez az alcím ne tévesszen meg senkit, természetesen nem horrorfilmről van szó, bár igaz ami igaz, a főgenya karakter igencsak ijesztőre sikeredett. Még szarvai is vannak, mint az ördögnek magának. Hatalmas szájából jeges szélvihart okád, útját pedig gigantikus jégcsapok övezik.

No de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a film sem teszi. Ismerjük meg először Gil Kenant, a legújabb Szellemirtók rendezőjét! Egy kis guglizás utána kiderül, hogy ő akár még jó választásnak is bizonyulhatott volna a film megrendezésére, ugyanis korábban olyan műveket dirigált, mint a Rém rom, a Szikraváros, a Poltergeist remake-je és egy karácsonyi kalandfilm, az A fiú, akit Karácsonynak hívnak. Csupa-csupa olyan film, amely ötvözni igyekszik a fantasztikumot egy csipetnyi horrorral és/vagy kalanddal. A Szellemirtók: A borzongás birodalma is ugyanezt tűzte ki célul. Mármint hogy egyszerre legyen kalandos-izgalmas, egy kicsit horrorisztikus is, valamint bővelkedjen fantasztikus elemekben. Mindemellett alighanem cél volt az is, hogy a film legyen humoros, illetve – ami talán a legfőbb – idézze meg az 1984-es klasszikus alkotás szellemiségét, stílusát.

Annak rendje és módja szerint szerepelnek is a filmben a hajdani nagycsapat tagjai, nevezetesen Bill Murray, Dan Aykroyd és Ernie Hudson (akik amúgy már a 2021-es filmben is visszatértek). Ettől azonban sajnos nem lesz törvényszerűen jó a film. Ahhoz ugyanis az kellene, hogy az új karakterek is szórakoztatóak legyenek, ehhez képest azonban azt látjuk, hogy Paul Rudd talán még sosem volt ennyire halovány. Mind a színész, mind az általa alakított szereplő. Ugyanez hatványozottan igaz a feleségét játszó Carrie Coonra és a tinédzser fiú, Trevor bőrébe bújó Finn Wolfhardra is. Az egyedüli karakter, aki némi izgalmat csepegtet a film majd’ kétórás játékidejébe, az Phoebe, akinek egyéni küzdelme – az iránt, hogy kiskorúsága ellenére is fogadják el őt teljes jogú szellemirtónak – drámai következményekkel jár a cselekmény során. Az általa bemutatott nagyravágyás meggondolatlansággal, felelőtlenséggel és jóhiszeműséggel párosul, amiért a szellemirtóknak súlyos árat kell fizetniük. A tinilány Phoebe-t játszó Mckenna Grace mellett a tűz mesterét alakító Kumail Nanjianit lehet kiemelni mint pozitívumot, bár utóbbiról azt is meg kell jegyezni, hogy a tűz mesterének karakterében sokkal több lett volna, mint amit végül a film ábrázol. Az ő szálát alighanem tovább fogják vinni a jövőben, hiszen ebben még lehet muníció.

Furcsa ilyet leírni egy tipikus műfajfilm esetében, de a Szellemirtók: A borzongás birodalma meglehetősen unalmas alkotás. Túl sokat beszélnek benne, amivel alapvetően nem lenne baj, ha a dialógusok humorosak lennének, de sajnos ez az eddigi leghumortalanabb része a sorozatnak. A sok beszéd elveszi az időt az akciótól, vagyis mire színre lép a tényleg rémisztően kinéző főgonosz, a nézők egyik fele talán már az alvás határán áll, a másik felének pedig a gondolatai kalandoztak el. 

Sajnálatos, hogy így alakult, mert én szívesen megnéznék egy egyedi stílusú Szellemirtók-részt, ami ha nem is szakít a műfaji hagyományokkal, de legalábbis kitágítja azokat. Gil Kenan filmje egy halovány biztonsági játék, ami valamennyit ugyan hozzáadott a franchise világához, de ez a valamennyi csupán annyit jelent, hogy több a semminél. 

4/10