Kettő az egyben: születésnap és házasság

– Jobb későn?

– Még tavaly került szóba, hogy ha már együtt élünk, közös a tanyánk és jól megvagyunk, miért ne házasodhatnánk össze. A párom, Kati akkor azt mondta, a 60. szülésnapomon az lesz az ajándék, hogy elvehetem őt feleségül. Praktikus, logikus döntés volt, megcsináltuk a bulit kettő az egyben. Mindkettőnknek ez a második házassága.

– Van még a futballal napi kapcsolat?

– A hetvenes években belecsöppentem ebbe a fantasztikus világba, végigjártam az utánpótlást, felnőttként az NB III.-ból felléptem az NB I.-be, majd onnan visszafelé is a megyei II. osztályig eljutottam. Minden nyaram és telem erre ment el. Szeptemberben eljöttem a szentmihályi csapattól, télen nem keresett senki, majd ezen a nyáron egészen ez idáig szintén nem, ám néhány napja jött egy hívás: Borbás István volt Zákányszékről, és azt kérte, vállaljam el a vármegyei III. osztályú csapat edzőségét. Nem hiányzik már az, hogy görcsöljek a feljutásért, vagy hogy tíz pontos hátrányban tartsak bent egy csapatot az adott osztályban. Maga a futball, a környezet, az öltözői hangulat hiányzik, és azért mondtam végül igent, mert ezt a zákányszéki munkában megláttam. Az a lényeg, hogy menjünk ki, játszunk, érezzük jól magunkat, ráadásul nekem mindössze húsz kilométer háztól házig a zákányszéki pálya, ahol nyírják a füvet, locsolják a pályát, az öltöző is rendben van. 

– A korral együtt jelentkeztek a testi jelei a futballpályafutásnak?

– Ilyen bajom sosem volt. A regenerálódás nehezen megy, és amikor a SZEOL-nál négy éven át csak műfüvön edzettünk, én pedig a tréning végén beszálltam a játékba, azt a térdem megérezte. Próbáltam tenni érte, és most lekopogom, jól vagyok. A 60 éven felüliek országos kispályás bajnokságában Szrenka Béla hívására játszom, a Szent Gellért Fórum termében télen folyamatosan futballoztunk, tavasszal pedig náluk szerepeltem. A társaság jó, a térdem rendben van.

– Hogyan telnek a hétköznapok?  

– Kilenc éve vette a párom a domaszéki tanyát, négy éve pedig már itt is élünk kint. Úgy indult, hogy csak kijárunk napozni, bográcsozni, aztán az lett belőle, hogy kiköltöztünk. Először a terepet rendeztem, fákat vágtam ki, a gazt szüntettem meg, majd Kati gondozásában már zöldséges kertünk is van paradicsommal, céklával, tökkel. A terep nagy része füves, a kis traktorommal nyírom, aztán amikor érkeztek az unokák, csináltam csúszdát, homokozót, hintát, lengő teke lehetőséget, lábteniszpályát, medencét állítottam fel. Egyre szebb, és egyre jobb – áldom a feleségem eszét, hogy rábeszélt. Mi vagyunk az utolsó tanya ezen a részen, utána már csak egy kis út található. A múlt héten hatalmas volt a forgalom, két gyalogos járt erre felénk. Csináltam egy hidat is, amely megkönnyíti a közlekedést, lehet, hogy ők is ezt fedezték fel. Amúgy pedig ugyanott dolgozom már 15 éve, egy vámraktár napi ügymenetében és a tereprendezésben kapok szerepet. 

– A pályafutásban a Pécsi MFC a csúcsok csúcsa?

– Ha az eredményességet nézem, akkor abszolút a Magyar Népköztársasági Kupa megnyerésével, amelynek döntőjében a Honvédot vertük 2–0-ra úgy, hogy még gólt is szereztem, illetve a bajnoki bronzéremmel és a negyedik hellyel. De menjünk sorban: Dunaújvárosban lettem NB II.-es, majd NB I.-es labdarúgó, Veszprémben jó társaságot alkottunk, de az inkább össszevásárolt csapat volt, ahol "gyüttmentnek" számítottam. A Stadlernél mind közeli származású, akasztói játékos kaptam szerepet, bár 32 évesen már öregnek tituláltak. Még most is eljárok a temetőbe, és viszek minden évben Stadler József sírjára egy gyertyát. A Pécs valóban a csúcs, és mióta megalakították a Pécsi MFC Öregfiúk egyesületet, ha tudok és hívnak, akkor megyek. Legutóbb májusban voltam Pécsett, amikor búcsúztattuk az onnan elszármazott válogatottakat, így például Gera Zoltánt, Márton Gábort, Fehér Csabát, és játszottunk a Fradi öregfiúkkal. Szegeden viszont megtaláltam az életemet.