Délmagyar logó

2016. 12. 04. vasárnap - Borbála, Barbara -5°C | 4°C

Az ingázás nagy bajnoka: Pánti Lajos

A Szegeden élő, de Vásárhelyen dolgozó Pánti Lajos is egy eltűnőfélben lévő szakma képviselője: üveges, képkeretező. Huszonhét éve naponta jár át Hódmezővásárhelyre, és annyira megszerette a várost – valamint az állandó ingázás is egyre jobban fárasztja –, hogy az átköltözést, a letelepedést fontolgatja.
A Szegeden élő, de Vásárhelyen dolgozó Pánti Lajos is egy eltűnőfélben lévő szakma képviselője: üveges, képkeretező. Huszonhét éve naponta jár át Hódmezővásárhelyre, és annyira megszerette a várost – valamint az állandó ingázás is egyre jobban fárasztja –, hogy az átköltözést, a letelepedést fontolgatja. A művészek ismeretsége is a városhoz köti: az elhunyt Fodor József, Csikós András és Fejér Csaba képei is ott láthatók a műhelyében.

– Lassan én is kihalok, nemcsak a szakma – fogadott kicsit keserűre sikeredett mondattal udvari műhelyében az 57 esztendős szegedi Pánti Lajos, aki már huszonhét éve jár át Vásárhelyre dolgozni. Valami igazsága lehet, mert rajta kívül csak három üveges és képkeretező található a megye második legnépesebb városában. Szegeden tanulta ki a szakmát – egy barátja csábította el a gimnáziumból, melyet három hónap után hagyott ott, és nem bánta meg, hogy hallgatott rá –, 1967-től dolgozott az Üveges KTSZ-ben, 1980-ban került a cég vásárhelyi részlegéhez, majd a rendszerváltást követően, 1992-ben megszűnt a szövetkezet. Tizenöt éve tevékenykedik jelenlegi, zsinagóga melletti műhelyében.

– Úgy gondoltam, erre a kis időre már nem változtatok, nem megyek máshová – közölte hamiskás mosollyal – belevágtam a vállalkozásba. Egyébként is megszoktam a napi átjárást, eleinte heti két alkalommal biciklivel tettem meg az utat, egyszer pedig futva, sétálva mentem haza. Ez három-négy évig tartott, aztán – ahogy szedtem fel a kilókat – fogyott a lelkesedésem. Manapság már Trabanttal is fárasztó, ezért azon gondolkozom, hogy áttelepülök, valószínűleg egy-két év múlva sor kerül erre. Eddig a Tisza tartott Szegeden, nagyon szeretem azt a folyót.

Súlyos baleset

Pánti Lajosnak munkája során a keze nem sérült meg, a jobb lábán azonban a mai napig látszanak a közel tíz évvel ezelőtti baleset nyomai. Nyolcvankilós üveg zuhant rá, és a csonton kívül mindent elnyírt, elvágott: izmot, húst, ereket. Komoly műtéten esett át, de ahogy Pánti emlékszik: – Egy hónap alatt teljesen felépültem. Azóta is rendszeresen focizok Szegeden és Vásárhelyen is, persze már nem olyan jól, mint a baleset előtt. Nagy bánatom, hogy éppen mostanában szűnt meg – tizenöt év működést követően – baktói nagypályás labdarúgócsapatom, a Baktó-Szilánk.

A sportos átjárást megalapozta: 1980-ig versenyszerűen kajakozott, első osztályú minősítést szerzett és vidékbajnokságokon ért el helyezéseket. A focit pedig soha nem hagyta abba. És ami feltűnő, mindent mosolyogva mond, mesél, ezt szóvá is tettem:
– Muszáj életvidámnak lenni, jókedvet sugározni, mert ha savanya vagy, az rossz hatással van a kuncsaftra, elijeszti. Hogy mi a vonzó az üvegezésben, a képkeretezésben? Minden szakma szép, csak szeretni kell, és mindegyikből meg lehet élni. Persze, nem az órát lesve, mikor telik le a munkaidő, maximálisan ki kell szolgálni az embereket. A vásárhelyi művészekkel is megismerkedtem, rendszeresen hozták hozzám a műveiket kereteztetni. Fodor József, Csikós András és Fejér Csaba már meghalt, de csak a testük távozott... A festményeikkel továbbra is itt vannak velem.

A műhelye, mint egy múzeum, a falakat a mennyezetig képek díszítik. Munka van – ottjártamkor három kuncsaft is megfordult nála, akikkel közölte: „Jól van komám, meglesz, egy óra múlva jöhetsz a méretre vágott üvegért" –, de általában javítások, rutinfeladatok várnak rá. Nincs pénz, a „maszek" építkezések is megritkultak, sok a munkanélküli, akadnak, akik a vihar által betört, megrongált ablakot is csak akkor csináltatják meg, ha jön a hidegebb

– Vásárhelyt nagyon megszerettem, már idevalósinak érzem magam. A város tiszta, a házak gondozottak, az emberek közvetlenek, kedvesek. Az utóbbi huszonhét évben több időt töltöttem itt, mint Szegeden, Baktón. A család? A feleségem Rózsika már nyugdíjas, a fiam Zsolt más szakmát választott, autókarosszéria-lakatos lett, és a nyolcéves unoka, Vivien sem valószínű, hogy tovább viszi az ipart. Nem nőies szakma az üvegesé.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Hódmezővásárhelyen augusztus 20-a a csúcs

Vásárhelyen augusztusban négynapos programsorozattal emlékeznek meg államalapításunkról, melynek… Tovább olvasom