Délmagyar logó

2017. 10. 20. péntek - Vendel 9°C | 24°C Még több cikk.

Az otthonnak adta egymillióját

Mindszent - A 88 éves mindszenti Magyar Sándor úgy döntött, összekuporgatott egymillió forintját a helyi idősek otthonának adományozza. Sanyi bácsi kubikos volt, részt vett a földalatti építésén is. 1992 óta az otthon lakója, ott ápolták, gondozták, törődtek vele, míg két fia egyszer sem látogatta meg az eltelt tizenhat év alatt. Ezért is gondolta úgy, az összeg az intézményt illeti.
Magyar Sándor 1920. augusztus 10-én született Mindszenten, a 88. évét tapossa. Az egykori kubikos felesége halála után, 1992-ben költözött be, azóta lakik, él a mindszenti idősek otthonában.

– Mindig változott, hogy havonta mennyit tudtam félretenni – mondta kedvenc időtöltése, tévézés közben Sanyi bácsi, akit az otthonban kerestünk fel. – Egymillió gyűlt össze, nem tudom, mire költik, azt szeretném, ha orvosi, beteg- és imaszobát alakítanának ki belőle. A fejlesztésre, a minél jobb körülményekre nagy szükségük van az ilyen magukra maradt szerencsétleneknek, mint amilyen jómagam is vagyok.

Sándor bácsi tizenhat esztendeje él a mindszenti idősek otthonában Fotó: Tésik Attila

Keserű szavak. Mikor családjáról faggatom, két fiáról csak annyit mond: az otthonban még nem nyitották rá az ajtót, egyszer sem látogatták meg. Az egyikről azt sem tudja, hol él, a másik Mindszenten lakik.

Világéletében – 1938-tól nyugdíjba vonulásáig, 1980-ig – kubikosként dolgozott, ebben a minőségében bejárta az országot. Legszívesebben a földalatti építésére emlékszik, ahol éveket töltött el.

Évekig dolgozott földalatti építkezéseken, és büszkén mondta: huszonnégyen jelentkeztek, de csak nyolcan feleltek meg a szigorú követelményeknek, egészségügyi elvárásoknak. Köztük volt. Ez a foglalkozás jó megélhetést biztosított neki és családjának, viszont szinte csak hétvégenként láthatta szeretteit. Korábban megjárta a frontot is, a második világháborúból, a lengyelországi hadifogságból 1948-ban tért haza.

Ellátja magát

– Megnézheti, most is szép rend van a szoba rám eső részében – mutatta büszkén Sanyi bácsi az ágyát és azt a sarkot, ahol lakik. – Mindent összehajtogatok, ellátom magam, lefürdök, olykor még a huzatot is áthúzom a párnán és a paplanon, bár ez egy kicsit már nehezemre esik.  
– Olykor olyan élesen villannak fel az emlékek, mintha tegnap történtek volna: 1943. január 13-án hajnali 5 órakor törtek át az oroszok a Donnál, pontosabban a Don, a Dnyeper és Dnyeszter vidékén, és szorítottak bennünket Ukrajnán keresztül Lengyelország felé. Borzalmas volt, szinte látom... De azt is tapasztalom, hogy egyre több dolgot felejtek el, esik ki a fejemből.

Az egészsége, ahogy fogalmaz: tűrhető, gyógyszereket szed, de súlyos betegsége nincs. Azt azonban nagyon sajnálja, hogy már nem igazán tud segíteni a nővéreknek, ápolóknak.

– Korábban sokat dolgoztam, főleg kertészkedtem, az otthon, a kert szinte tündöklött a sok virágtól. Magam vásároltam a palántákat, ültettem el és törődtem a növényekkel. Tavaly még csináltam, aztán ősszel kezdtem lerobbanni, mostanra elgyengült a kezem, a csuklóm, nem bírom megtartani a szerszámokat. Az épület közelében még sétálgatok, kimegyek az utcára, nézelődöm, de nagyobb „túrára" nem vállalkozom. Nincs már semmi kívánságom, nem várok semmit az élettől. De az otthonbeli közös ünnepek kellemesek, szépek: összegyűlünk, jókat beszélgetünk – búcsúzott mosolyogva Sanyi bácsi.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Kollégisták csatája a Cseresnyésben

Hódmezővásárhely - Otthon a világban címmel regionális Ki mit tud? vetélkedőt rendeztek a minap a… Tovább olvasom