Délmagyar logó

2017. 07. 24. hétfő - Kinga, Kincső 21°C | 34°C Még több cikk.

Czuprák László, a vajkezű kosaras

Hódmezővásárhely - Az 56 éves egykori kosaras, Czuprák László legenda Vásárhelyen. Beceneve Vajkezű, amit talán a laza csuklójának vagy a csont nélküli kosaraknak köszönhet. Sportágától nem szakadt el, mai napig edzősködik, jelenleg a Hódtói Sportcentrum munkatársa.
 Névjegy

A vásárhelyi szurkolók kedvence, Czuprák László1959. május 2-án született Medgyesegyházán. Kosarazni 1974-ben kezdett a Bethlen-gimnáziumban, 1980-ig Vásárhelyen játszott, 1980-tól 1984-ig Egerben, majd azt követően, 1996-os visszavonulásáig újra Hódmezővásárhelyen. Kétszer került a magyar kupában a négy közé – egyszer-egyszer vásárhelyi és egri színekben –, a bajnokságban a legjobb eredménye a 8. hely, edzői végzettséggel rendelkezik. Felesége Erzsébet (a Kozmutza Flórában gyermeknevelő), két gyermekük van, a 28 éves Melinda és a 23 éves Ádám, előbbi közgazdász, utóbbi a vásárhelyi BKF-re jár.

– A vásárhelyi kosárlabdabarátok Vajkezű Czuprákként ismerik, emlegetik. Honnan jött ez a becenév?


– Őszintén, magam sem tudom, azt hiszem, a pestiek találták ki – talán a laza csuklómnak, a pontos, sokszor csont nélkül elért kosaraimnak szólt –, és aztán elterjedt a játékostársak és a szurkolók között. Régóta már csak így szólítanak, mintha a Vajkezű vezeték-, a Czuprák keresztnév lenne.

– Volt családi indíttatás, hogy ezt a sportágat válassza?

– Semmi. Édesapám debreceni egyetemi évei alatt röplabdázott, valamint a rokonságban akadtak olyanok, akik, például Forgó József és a fia, Forgó Nándor, válogatott szinten űzték ezt a sportágat. Soha nem röplabdáztam, a kosárral először Vásárhelyen, bethlenes középiskolásként találkoztam, a legendás Balogh Imsinél kezdtem. Meghatározó volt a személye, a játékszeretete, a fanatizmusa, főleg az utóbbi ragadott meg. Nem sokáig tanulhattunk, két év után bedobtak minket a mély vízbe, az akkor második vonalat jelentő NB II-ben felnőttek ellen léptünk pályára, a későbbi író-költő, Fenyvesi Félix Lajos is csapattársam volt.

Régi idők kosárlabdája

– Akkor született a kosárlabda Hódmezővásárhelyen.

– De egyenlőség már akkor sem létezett, a Mester kivételezett az idősebbekkel, ugyanis a vidéki meccsekre a fiatalok – vagyis mi – utaztak, az „öregek" pedig az otthoni meccseken játszottak. Az NB II-ben keleti és nyugati csoport volt, mindkettőben remek gárdákkal, rajtunk kívül például a Szolnok, a Salgótarján, a Debrecen és a fővárosi együttesek.
Fiatalként sok jó mérkőzést játszottunk, és fejlődtünk.

– A körülmények milyenek voltak?

– Sok helyen, például nálunk, a Bethlen-udvaron, de Budapesten, a Kandónál is csak szabadtéri küzdőtér létezett. Előfordult, hogy hóesésben játszottunk mérkőzést, az sem zavart minket, hogy nem pattant a labda, kevesebb labdavezetéssel kosaraztunk, kicsit olyan volt, mintha rögbiztünk volna. Ilyen időjárásnál a cserék a pálya mellett parkoló buszban ültek, onnan cseréltünk, az edzőnk is a járműből figyelte, miként alakul a meccs.

– De akadtak termek is Vásárhelyen. A Kossuthban szinte a játéktéren álltak a szurkolók.

– Így van. Először a főiskola csarnokában, majd a Kossuthban, utána a Hódtói Sportcsarnokban játszottunk emlékezetes meccseket. A Kossuth igazi oroszlánbarlang volt, a legtöbb bajnokin szinte a vonalon álltak a drukkerek.
Az ellenfeleknek nem volt ideális helyszín, a közönségnek azonban igen. Fantasztikus hangulatú meccseket vívtunk ott, az emberek körbeállták a pályát, rázták a palánkot, nem vert meg ott minket senki. Ezért is szomorú látni, hogy bontják az iskolát, a csarnokot, de már eljárt felette az idő.

Czuprák László, a vajkezű kosaras. Fotó: Frank Yvette (galéria)

Fejen lőtték a jegyzőkönyvvezetőt

– Időnként nosztalgiázik?

– Akad több megható, felemelő és humoros, kicsit tragikomikus emlék is. Az utóbbiból választok. Lefújt szabálytalanságot követően a lepattanó labdába egy lelkes és indulatos drukker kapásból belerúgott, és „kilőtte", fejen találta a zsűriasztalnál az ellenfél jegyzőkönyvvezetőjét, akit hosszú percekig ápoltak. Sikerek, balsikerek szempontjából is őrzök emlékeket, a Kaposvár ellen a Kossuthban estünk ki az NB I-ből, a Bajával szemben viszont bennmaradtunk – 3–2-es összesítéssel – az élvonalban.

– Kis túlzással, Vásárhelyre minden együttes remegő lábakkal érkezett, szinte garantált volt a hazai győzelem. Emlékszem például a címvédő Honvéd elleni fantasztikus győzelemre. Ugye, nem rossz a memóriám?

– Nem! De a Kossuthban és később a Hódtói Sportcsarnokban a Körmend, a Pécs és a Debrecen sem járt jobban. Ehhez sokat tett a csapatszellem, nagyszerű közösséget alkottunk, meccsek után mindig elmentünk, megbeszéltük a történteket, majd jót buliztunk. Utóbbiról publikus dolgot nem említhetek.

– Mindannyian imádták a sportágat, önnek mit jelent a kosárlabda, mi a szép ebben a játékban?

– Csapatjáték, melyben az egyén kibontakozhat, mégis erősíti a közösségi szellemet, az összetartozást. Improvizációs, gyors, lehetőleg jó döntéseket követel, és fejben dől el minden. Csakis okos, intelligens emberből válhat jó kosárlabdás. A mai fiatalok lelkesek, tehetségesek, de hiányzik belőlük az alázat, a sportág iránti tisztelet, edzés, munka nélkül akarnak jók lenni. Anélkül nem megy.

– Profi pályafutását mikor és miért hagyta abba?

– 1996-ban. A jobb kezem kisujja hosszanti irányban szilánkosra tört, a 8 hetes gyógyulást követően úgy éreztem, nem akarom, nincs kedvem és erőm sem újrakezdeni – jöjjenek a fiatalok! A sportágtól azonban nem szakadtam el, évekig szerepeltem a makói és szegedi csapatokkal kibővült városi kosárlabda-bajnokságban, ez sajnos 3 esztendeje megszűnt. Edzősködöm, már aktív játékos korom óta, dr. Elek Andrással kezdtük még a Kossuthban, a Kosársuli keretében, de 8 esztendőt a felnőttegyüttesnél is eltöltöttem. Jelenleg előkészítős csapatokkal, vagyis általános iskola alsó tagozatos gyerekekkel foglalkozom. De büszkén állíthatom: minden ma játszó vásárhelyi kosarasnak az edzője voltam!

Családban marad

– A családban sikerült továbbörökíteni a sportág iránti szeretetét?

– Igen, lányom, Melinda 17 éves koráig kosarazott, Ádám fiam pedig a mai napig a Salgótarjánban szerepel, és szeretne jó, stabil NB I-es kosarassá válni. A mozgássorozata hasonlít az enyémhez. Nem csoda, én is foglalkoztam vele.

– Nemcsak a sportágtól, a sporttól sem szakadt el soha.

– Civilként először a stadionban, majd 8 esztendeje jelenlegi munkahelyemen, a Hódtói Sportcentrumban dolgozom. Szeretem, rengeteg diák jár ide, sok sportrendezvény van kint és a termekben egyaránt. Kosarazni már csak az edzéseken szállok be, ott mindig megmutatom a tanítványaimnak, mit és hogyan várok tőlük. Viszont öröm, hogy az emberek nem felejtettek el, megállítanak az utcán – még mindig Vajkezűnek szólítanak –, felidézik az emlékeket, sztoriznak, olykor olyan dolgokat említenek, amikre már csak kis segítséggel emlékszem.

– A végére egy név maradt: Faragó István.

– Balogh Imsitől ő vette át Vásárhelyen a kosárlabdacsapatot, egyik kedves edzőm volt. Minden húsvétkor összejönnek a régi bethlenesek, szegediekkel kiegészítve – például Vincze, Polányi, Borbáth, Buzás, Lestár, Tóth –, amit mindig Szűcs Sándor, becenevén Günther szervez. Tavaly a Kandó és a TF csapata is eljött, a mérkőzések után együtt vacsoráztunk, emlékeztünk, buliztunk. Szinte hihetetlen, hogy akkor, azon a napon hunyt el. Megdöbbentett a halála. Sokat köszönhetek neki.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Mezőhegyesi lovakkal forgatják az új Ben Hurt

A dél-olaszországi Matera város barlanglakásokból álló negyedében hétfőn kezdődött a Ben Hur című film újraforgatása. Tovább olvasom