Délmagyar logó

2017. 01. 17. kedd - Antal, Antónia -4°C | 1°C

Díszpolgár lett a vásárhelyi kántor

Hódmezővásárhely - Díszpolgári címet kapott a vásárhelyi közgyűléstől Janovics István kántor, aki hatvan éve teljesít szolgálatot. Édesapja nyomdokain haladt, a háború után mégis választania kellett a kántori állás és a konzervatórium között.
Talán nincs is olyan vásárhelyi, aki ne hallott volna Janovics Istvánról, vagy ne hallotta volna már a hangját, függetlenül attól, hogy templomba járó ember-e vagy sem. Hiszen hatvan éve dolgozik kántorként, így számtalan misén, istentiszteleten, szertartáson működött már közre. Ráadásul annak idején nagy futballszurkolóként a legtöbb hazai meccsen részt vett, s buzdítása kihallatszott a szurkolói kórusból.

Kántori munkásságát a vásárhelyi közgyűlés 1994-ben már Pro Urbe-kitüntetéssel jutalmazta. Október 23-án pedig díszpolgári címet adományozott a város Janovics Istvánnak, aki akkor került a kántori munka közelébe, amikor 1940-ben behívták katonának egyik elődjét, a később operaénekesi pályára lépett Tóth Lajost.

– Koncz Ernő tanító és a később szintén operaénekesi pályát befutó Ilosfalvy Róbert is énekelt a templomban. Édesapám a Szent István-templomban volt kántor, így gyermekkoromban megismerkedtem e munka szépségeivel – mondta Janovics István.

Ilosfalvy barátsága

Janovics István a Szent Antal utcai katolikus elemi iskolában egy padban ült barátjával, a későbbi híres tenorral, Ilosfalvy Róberttel. Szüleik is baráti viszonyban álltak egymással. Mindketten a Bethlen gimnáziumba iratkoztak be, ám Janovics elhúzódó betegsége miatt elmaradt a többiektől, emiatt átiratkozott a polgári fiúiskolába. A barátságot még akkor is tartották, amikor Ilosfalvy az 1950-es évek elején a Honvéd Művészegyüttesbe került, majd szólókarrierbe kezdett. Kapcsolatuk akkor szakadt meg, amikor a tenort 1966-ban leszerződtette a kölni opera.

A háborút őt sem úszta meg, igaz, nem leventeként, hanem nemzetőrként kellett bevonulnia 1944 októberében. A vásárhelyi leventékkel végül Kistelektől Székesfehérvárig mégis közösen gyalogoltak a front elől, ám ott Lencse Mihály barátjával Budapestre szöktek, ahol kántor lett az újpesti plébánián. Az ostrom után az oroszok kétszer is elfogták, s közmunkára vitték. Egy ízben pontonhidat kellett építenie az újpesti híd mellett, máskor pedig Gödre, ahol a Dunából kellett kihúzniuk egy vashajót. A munka végeztével aztán mindenkit szélnek eresztettek. Vásárhelyen 1947 késő nyarán állt munkába. Szerinte azért szép a kántorkodás, mert együtt szól az emberi hang a hangszerek királynőjével, az orgonával.

– A háború után egy esztendeig a szegedi konzervatóriumban tanultam éneket, csakhogy örökös nézeteltérésem volt a munkaadómmal, Cseh András plébánossal. Az volt a baj, hogy az óráim gyakran egybeestek a temetésekkel, így azokat sokszor kénytelen voltam helyettesítőnek átadni. Egy alkalommal pedig, mert lekéstem a vonatot, a pap egymaga végezte a temetési szertartást, amelyen a kántornak jelentős szerepe van, ráadásul akkoriban még latinul kellett tudni az énekeket. Végül válaszút elé állított: tanulok vagy dolgozom. Az utóbbit választottam. Énektudásomat a továbbiakban önképzéssel fejlesztettem – mondta. Amikor pedig nem volt mise, akkor irodai munkát végzett a belvárosi római katolikus plébánián.

– Már nyugdíjba vonultam, ezért amolyan társadalmi munkásként működöm közre a szertartásokon – tette hozzá. Amikor arról kérdeztem, mivel tartja karban a hangját, azt mondta, semmivel. Szerencséjére hatvan év alatt csak kétszer rekedt be annyira, hogy nem tudott énekelni.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A vásárhelyi kórház visszakéri a pénzét

Hódmezővásárhely - A mindszenti beteg ügyében hárommillió forintra bírságolta tavasszal az… Tovább olvasom