Bevetésen

Sokáig elképzelni sem tudtam, milyen érzés lehet mentőautóban ülni, ahogyan a rohamkocsi „száguldozik" velem a kórházig, miközben az ápolók az életemért tesznek, közben pedig szívbemarkolóan visít a sziréna. Szerencsére eddig nem is kellett átélnem, épp elég volt a napokban egy interjú erejéig beülni a garázsban álló mentőautóba.

Ugyan nem mondtam, de a hideg futkosott a hátamon, miközben óvatos pillantásokat vetettem az autóra és az abban lévő műszerekre. Felnőttként is dermesztő, majd belegondoltam abba, mit élhet át az a gyermek, aki komoly balesetet szenvedett, súlyos betegsége van, és élete során már többször tolták be ebbe a kocsiba. Már maga a sérülés is ijesztő számára, fel sem fogja, mi történt vele, már hirtelen több idegen veszi körül, akik mind segíteni jöttek, de ebből a gyermek persze mit sem sejt. A mentőknek komoly kihívás minden ilyen helyzetben a kis beteg bizalmába férkőzni, megnyugtatni, miközben szakszerű ellátásban is részesítik. És ezt pár perc leforgása alatt.

Személy szerint azt gondolom, jó ötlet volt a nínómacik bevetése a mentésekbe, hiszen játékosan, szeretettel könnyebb az apróságokkal megtalálni a közös hangot. Az ijedtség megszűnése a fájdalomra is enyhítő hatással lehet, a kedves szavak pedig a legrosszabb helyzetekből is kizökkentenek.

Erről a Star Trek című film egyik mondata jut eszembe: „A gyerekek erősebbek, mint hinné. Amíg érzik, hogy szeretik őket, az élet minden nehézségével szembe tudnak szállni".

Ráadásul a mackókat meg is tarthatják, így kevésbé lesz riasztó élmény a mentőzés, a kórházban töltött idő.