Flex

Az egyik szegedi, Göndör sori ház kapuja felett, illetve a kerítés tetején komoly betörés és bemászás elleni védelmet alakítottak ki, szép, szabályos, háromszög alakúra vágott drót­üvegeket betonoztak bele.

Valószínűleg több évtizede történt, de ma is hibátlanul merednek az üvegek az ég felé, csorbulás sem látszik rajtuk – azon keresztül biztosan nem próbált bemászni senki.

Három-négy portával arrébb, a néhány éve épült családi háznál meg úgy alakították ki a masszív és tetszetős kerítést, hogy az oszlopok közé vízszintesen rakták be a már-már pallószerűen erős deszkákat. Ráadásul olyan kellemes réseket hagyva, hogy egy ruganyos fiatalnak éppen 4 másodperc átkerülni az egyik oldalról a másikra – egyszerűbb, mintha létrán mászna át.

Jó felé változik a világ, egyre inkább bízunk a másikban, persze van még hova fejlődni, hiszen akad a világnak olyan szeglete, ahol nincsenek kerítések a családi házak körül. Érdekes, hogy ez az egymásban bízás nem terjed ki a biciklikre, zárjuk mindenütt, ha kell, ha nem – a közösségi oldalon heti két kerékpár „jön szembe", hogy eltulajdonították a gazdájától.

Zárom én is az enyémet, bár az utóbbi időben nyolcból egyszer a kulcsot is sikerül benne hagynom. Az esti foci után a kisstadionban keresem a nadrágzsebemben, kifordítom a hátizsákom, majd hosszú idő után kiderül, a helyén van...

Még jó, hogy eddig nem lopták el, vagy a játék közben sípcsonton rúgott ellenfél nem zárta le, hogy a harmadik félidő könnyű sörözése közben azon röhögjön, miként oldom meg.

Persze gyalogos hazaindulásom előtt azért odajönne, hogy hallotta a telefonomat, nem kell hozni holnap az apóst a flexszel.