Robotkutya

Ha vannak igazán menő általános iskolások most Szegeden, akkor azok egészen biztosan az SZTE Gyakorló Általános Iskolájának tanulói. A másodikos Manai Delal és Kaszás Tamás, és a harmadikos Scurrah Linda ugyanis Dániába utazik, a robotolimpia nemzetközi döntőjére. Ezek a gyerekek, akik még tízévesek sincsenek, építettek legóból egy vakvezető robotkutyát.

Hogy hogyan csinálták, arról fogalmam sincs, épp csak pár éve tudom, hogy hol van a billentyűzeten az enter. Felnézek ezekre a kölkökre, és nagyon büszke is vagyok rájuk. Nem feltétlen azért, mert ebben a korban ilyen teljesítményre képesek, bár az sem semmi, hanem azért, amire a tudásukat használják. Ha én tudnék robotot építeni, tuti, hogy nem vakvezető kutyát csináltam volna. Valami olyasmit inkább, ami lő, durran, puffog, zajos, és a saját magam szórakoztatásán kívül nem sok minden másra jó. Nem úgy, mint a srácok, akik amikor megkapták a legókészletet, egyből másokon segítettek. Nem tudom, hogy mennyire volt ez tudatos, de nem is igazán érdekes, lényeg, hogy ők tovább láttak az orruknál, és arra jutottak, hogy a tudásukat arra használják, hogy a vakokon segítsenek. Maxet – így hívják a robotebet – négy óra alatt tervezték meg, még a kutyaugatás hangját is felvették hozzá az osztálykiránduláson. Motor hajtja a robotkutyát, a fején napelem van, napenergia tölti fel, így nem kell elemet használni. Max hangjelzéssel figyelmezteti a látássérült gazdáját, ha akadály van előtte.

Remélem, hogy a gyerekek mindent megnyernek Dániában, és valaki felfigyel rájuk, hogy az összes ötletüket megvalósíthassák.