Délmagyar logó

2017. 11. 20. hétfő - Jolán 1°C | 8°C Még több cikk.

A fák állva halnak

"Belegörbült volna a szájuk a mostani költőknek, ha elődeik nyomdokait járva az idei tavaszról is áradozni szerettek volna. Sírniuk illene inkább a kikelet átkairól. A víz áradozott itt, két változatban is."
Belegörbült volna a szájuk a mostani költőknek, ha elődeik nyomdokait járva az idei tavaszról is áradozni szerettek volna. Sírniuk illene inkább a kikelet átkairól. A víz áradozott itt, két változatban is. Jött a belvíz, először, és mivel az ország-lavór legfenekén az Alföld van, itt bújt ki először a föld alól. Aztán, szinte kart karba öltve jött az árvíz is, jól megemelve az egy főre eső homokzsákok számát, mérhetetlen károkat hagyva maga mögött.

A Szeged környékén lakók közhelyként emlegették még ötven évvel ezelőtt is, hogy két lábbal nem lehet megállni ugyanazon a földön, annyira más minden lépésre. Újságíróskodásom süldőkorában még írhattam, mennyire visszaütött az a szokás, hogy térkép alapján telepítettek szőlőt, gyümölcsöst, és istállókat. Jött a tavaszi átok, mert akkoriban is megestek ilyenek, és vízben álltak az állatok az istállókban, vagy nagy foltokban pusztultak a fák. Egyszerűen kikapcsolták a bölcs öregek egymásra halmozódó tapasztalatait, mert azt igyekeztek inkább beletáplálni a természetbe is, hogy az új időkben nekik is a központi füttyhöz kell igazodniuk.

Maradjunk a gondolatok idejéig ugyanezen a területen. Elmúltak a kényszerkolhozok, de akik újra maguk kezdtek gazdálkodni, honnan vették volna a példát, ha nem a termelőszövetkezetek szakembereitől? Elsősorban nem a későbbiektől, akik már a főiskolákon-egyetemeken megtanulták ezt a finomságot is, inkább a kezdeti rossz példákat követték. Ültették a gyümölcsfákat oda, ahová éppen az ő földjük esett. Évtizednél is hosszabb aszály járta akkoriban a vidéket, megint nem volt alkalmuk megtapasztalni, hogy alszik csupán a veszedelem, de bármikor fölérezhet.

Időtlen idők óta, amikor még dolgozott fejemben a beépített fényképezőgép, szerettem volna képbe foglalni az őszibarack dicsőségeit. Idén buszból és vonatból láttam tavaszi virágzáskor olyasmit, amilyet még soha. Dicsőségnek persze egyetlen percig nem mondtam volna. Tükörsima vízben a példásan sorakozó fák, megrakva gyönyörű virággal, és alul, a tükröződés örök törvénye szerint ugyanaz ismétlődött. A békák kuruttyolását elnyomta a motorzaj.

A napokban újra körültekinthettem a vidéken, buszból is, vonatból is. Fölszikkadtak a vizek, ugyanolyan rendben, szépen, sorban álldogáltak a vízbe fulladt őszibarackfák. Akkor száradtak ki, amikor a legtöbb vizet kapták. Elkámpicsorodtam tőle a magam tisztessége szerint. Istenem, mennyi igyekezet fordult itt sírba! Megtrágyázták a földet, iszonyatosan drágán, meg is forgatták, szemezték a legjobbat ígérő, tehát a legdrágább csemetéket, a legkorszerűbb alanyokra, dédelgették, permetezték éveken át, gondolva az éppen esedékes esztendőre is, meg az utána jövőkre, és ez lett belőle.

Ha a teljes igazságot akarnánk kimondani – sajnos, mindig is azt akartuk, azért kapogattunk a fejünk búbjára legtöbbet –, akkor ott kellene folytatnunk, hogy a nagyüzemi kitűnő fejek időközben eljutottak már a vízrendezések legmegfelelőbb módozataihoz is, de az össznépi folytatás ezekre még nem tudott pénzeket áldozni. Ha körülárkolta volna valaki gyümölcsösét, akkor se tudta volna elvezetni a fölösleges vizeket. Mi lesz ebből? A munka ugyanannyi, vagy az eddiginél is több, a vele járó költségek ugyanúgy halmozódnak, haszon pedig? Az őszibarackfák állva haltak meg.

Újra fekete szivárvány borult erre a tájra.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Edényfogó

"Drága idén a zöldség és a gyümölcs, állapítja meg a magyar ember, és igazolva látja magát, amikor… Tovább olvasom