Délmagyar logó

2016. 12. 06. kedd - Miklós -5°C | 3°C

A fekete sereg

"Egyszer volt, hol nem volt, amikor még az igazságos Mátyás nem a mesékben volt, volt egyszer egy fekete seregünk. Talán ennek révén lelt hazára Himnuszunkban is: S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára. A bús had föltehetően a sereg feketeségére utal, bár vannak lexikonok, amelyek úgy tudják, csak a vezérük lehetett fekete."
Egyszer volt, hol nem volt, amikor még az igazságos Mátyás nem a mesékben volt, volt egyszer egy fekete seregünk. Talán ennek révén lelt hazára Himnuszunkban is: S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára. A bús had föltehetően a sereg feketeségére utal, bár vannak lexikonok, amelyek úgy tudják, csak a vezérük lehetett fekete.

Vörös hadsereg is volt, nem nekünk, hanem a nagy testvérnek. Itt meg, azt hiszem, ideológiában fürdették meg, azért lett vörös. Honvédőként szerveződött, hódítóként múlt ki a maradéka. Hazánkat negyvenhét esztendeig lakta meg, most van tizenöt éve, hogy elhagyott bennünket. Laktanyáik mostanáig mementóként meredeznek. Ahol sereg van, ott ellenség is van, győzelmek is vannak, ezeket én tehát nem szeretem. Nincsen győzelem véráldozat nélkül, egyik oldalon is, másikon is emberek vesznek. A szóban forgó mostani fekete sereg azonban nem fegyverrel küzd, csak élni akar.

Mentünk a minap, végig a Kálvária sugárúton. Alkonyodott éppen, de a sötétséget még fokozta, hogy az eget fekete varjúcsapat borította be. Minden télen sokat látni belőlük, madarászok talán már tudják is, honnan jöttek, de ennyit én együtt még nem láttam. Előző héten a Bohr-elméletet is érintette egyik igen okos előadásunk, és azon szó esett a tiszai galambok emberi ésszel föl nem fogható csapatos surranásairól, meg a csonttollú madarakéról is a Dóm téren, de ehhez képes azok csak kisdobosok lehetnének. Vagy kiscserkészek?

Gondoltam is, látván az áradatot, most álljatok elő, madárszámlálók. Tiétek a kisebbik Kossuth-díj, ha csak saccolni tudjátok is, hányan lehetnek. Mondom, alkonyodott már, lent is, fönt is, és olyan szorosan röpültek egymás mellett, könnyen elsodorhatta volna egyik a másikát, ezek a köröket és kanyarokat is olyan testületi összeforrottsággal röpülték, bizony mondom, az emberi tömegek halálos egymást taposása hozzájuk képest állati őskáosz. A madárvilág egyetlen légi balesetéről sem kaptunk hírt.

Ketten ültünk egy kocsiban, és igen fontos adalékokkal egészítettük ki addigi ismereteinket. Ha a miénknél jóval nagyobb ország összes varjúja ide költözött, maradt belőlük otthon egyáltalán? És ha ezek napkeltével elindulnak eledelt keresni, képesek föltakarítani az egész várost, meg kiszedni a fele vetést. Egyik haszon, a másik kár. Varjú mondja, kár! Hess, madár!

Azon is elámulgattunk, hogy a temető fáin legalább annyi ült már, amennyi fönn keringett. És mind a fák hegyén, a lehető legvékonyabb ágakon. Mintha az ott lakozó emberi gyászt egészítenék ki. Egészen biztos, hogy perceken belül a többinek is éjjeli szállást kellett találnia, de sötétben hogyan látták meg a vékony gallyakat? Mert az egészen biztos, hogy egy se száll mellé.

Emlékezetből mondom, micsoda kányacsaták történnek költés idején azok között, amelyek tavaszt érezvén nem vonulnak vissza, hanem kis hazánkat tekintik édes szülőföldjüknek! Pedig választási időszak az is, a párválasztási kampány dühe az egeket nyaldossa. Rokonmadár a holló, és tudjuk róla, holló a hollónak nem vájja ki a szemét, föltehetően ezek is hadakoznak majd, ahogy hadakoztak tavaly is, de az ádáz küzdelmet mind elfelejtették. Mindenesetre az éjjeli honszerzésben a legteljesebb demokráciát példázzák.

Szeminárium keretében meghívnám temetői madárlesre az országgyűlések szóvezéreit, vészt károgó pártállásra tekintet nélkül.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Emberek és postagalambok

"Támadnak olyan balga hitek az építészetben, hogy a legegyszerűbb természeti törvényeket is ki lehet… Tovább olvasom