Délmagyar logó

2017. 01. 22. vasárnap - Vince, Artúr -9°C | 0°C Még több cikk.

A hadi úton

"Nemcsak azért mennek egymásnak vagy a fának gépkocsizóink, mert rosszak az útjaink, hanem azért is, mert annyi van belőlük, alig férnek."
„feheruuaru rea meneh hodu utu rea" – olvashatjuk legelső nyelvemlékünkben. Lovasbandériumok, döglesztő melegben is masírozó gyalogosok, társzekerek járhattak rajta azokban az időkben. Most, hogy halottak napja tájékán hatalmas kört tehettem a Dunántúlon, megjárva a Fehérvárra menő hadi utat is, újra láthattam, „hodu utu", hadiút lett szinte valamennyi járható és járhatatlan közutunk. Emberveszteségeinknek erősen a töredéke olvasható csak ki az út menti keresztekből, de így is rémisztő a számuk. Némelyik csak fából van, de akad márványkőből való is. Fölvirágozzák ilyenkor ezeket is, némelyiken mécses pislákol.
Előre ráhangolódhatunk a temetői hangulatra.

Nem társzekéren utazom, autóbusszal csak. Egyetlen gondolatot halászok ki abból a rengetegből, ami agyvizemben lögybölődik közben. Eszembe jutnak az ötvenhatos tizenkettő meg tizenhat pontok. Hogyan jönnek ide? Bennük szerepel a magyar uránérc sorsa is.

Magyarázat kell ide, mert temetői látogatás előtti órákban, normális fejben későn és korán ritkán fordul meg a magyar urán. Ötven évvel ezelőtt azért íródott bele a pontokba, mert állítólag Amerika fölajánlotta, Magyarország összes útját rendbe hozza, ha a pécsi uránbánya valamennyi kitermelt ércét neki adjuk. Nyakig ért akkoriban a hidegháború, vagy talán följebb is már, az elsősorban hadi célokra történő fölhasználhatóság miatt egyes-egyedül a nagy Szovjetunió volt hivatva rátenni a kezét. Kaptunk-e érte valamit, vagy elment a többivel, nem tudhatom, de tény, hogy útjaink állapota ettől nem javult.
Út menti halottaink száma pedig nőttön nőtt.

Hozzáértő emberek nyilván mással is szolgálnak. Nemcsak azért mennek egymásnak vagy a fának gépkocsizóink, mert rosszak az útjaink, hanem azért is, mert annyi van belőlük, alig férnek. Utcáinkat is föltöltik két oldalról, alig marad hely az éppen mozgóknak, odakint pedig, esetleg a bőszült rohanásban – alkoholok vagy diszkódrogok hatása alatt is – néhány milliméter tévesztés árán is termik a kereszteket.

Véres és vértelen mulasztási adónkat fizetjük. Vértelennek mondjuk az agyonfüstölt világ minden nyavalyáját, kezdve a ráknál, és befejezve a még nagyobb ráknál. Ágyban, párnák közt is pusztulunk, megszámlálhatatlanul. Visszalépnünk a motorok nélküli világba lehetetlen, de mindazt bepótolnunk, ami már ötven évvel ezelőtt is a legsürgősebb lett volna, azt hiszem, még sürgetőbb. Hitszónokai a gazdasági fölzárkózás legfőbb követelményeként szokták fölemlegetni, földszintes észjárásommal hadd maradjak egy gyertyagyújtásig csak a baleseti helyszínek mellett. Ahol emberek azért pusztulnak, mert az utazási föltételekhez nem tudunk annyira alkalmazkodni, amennyire kellene.

Hazafelé tartva már mindenki tapasztalhatta, megélénkül a telefonforgalom. Az egyik nagymama hangja maradt meg bennem legjobban, mert kétszer is hallhattam. Megszületett a nem tudom hányadik unokája, három kiló... – aztán elbizonytalanodik az átszámítással, kimondja, ahogy neki mondták – háromezer-nyolcszázhuszonöt grammal. Jó lett volna az ő telefonját úgy kihangosítani, hogy legalább a buszbeli hirtelen hangzavart túlharsogja: örüljetek, emberek! Amíg ti a hadak útját járjátok, megszületett.
Ennél nagyobb örömhír mécsesek árnyékában nem teremhet.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Nagyon botrányos!

"Ősz volt tehát, s egy Szeged melletti tanyán összegyűltek néhányan, magyarok. Jó magyarok voltak,… Tovább olvasom