Délmagyar logó

2017. 12. 15. péntek - Valér 6°C | 13°C Még több cikk.

A klézsei fa

"A Szent István király által lerakott alapok annyira erősek, hogy a legtragikusabb történelmi sorsfordulók idején sem kérdőjeleződött meg a magyar államiság létjoga."
Valahányszor, amikor az ünnep előtt téma lesz, hogy mit is ünneplünk augusztus 20-án, egy csángó asszony idéződik fel bennem, aki keresetlenül, minden ünnepi pátosz nélkül Szent István király országának nevezte Magyarországot. A csángók körében még ma is él ez a név. A kérdésre, hogy mit is ünneplünk, nemigen tudott volna olyan helyes választ adni, miszerint Szent István király előfutára volt a magyarok európai integrációjának, s az a csudás gondolat is biztosan nem tőle származik, hogy Koppány felnégyelése utat nyitott az ország feldarabolása felé. Az asszony kocogós széken ült egy pusztinai ház konyhájában, állát felemelte, összehúzta kendőjének két szárát, mint az idős asszonyok akárhol az Alföldön, Somogyban vagy a Mezőségen, és elénekelte a középkorból rá maradt templomi éneket: „Szent István, nézz mennyből le /A szép magyar népedre…"

Nekünk vajon Szent István király országa-e Magyarország? Tudunk-e ilyen egyszerűen, a hagyományainkat túlzások, pózok, okoskodások nélkül átélve megnyilvánulni arról, amit magunk vallunk a saját ünnepünknek? Vagy, ha modern demokrata dizájnunkat és kételkedő individualizmusunkat nem szívesen tesszük félre, legalább értjük-e, hogy ez a csángó asszony viszont miért tud így beszélni Szent Istvánról?

Magyarország, a mai Európa egyik legrégebbi államiságú országa, ezer év alatt sok vihart átvészelt. Erős gyökere van. A Szent István király által lerakott alapok annyira erősek, hogy a legtragikusabb történelmi sorsfordulók idején sem kérdőjeleződött meg a magyar államiság létjoga.
Él a szájhagyomány csángók között egy Klézse melletti fáról, amelyet, mondják, Szent László király ültetett. Az a királyunk, akinek uralkodása alatt 1083-ban augusztus 20-án szentelték meg I. István relikviáit a fehérvári bazilikában. Azt mondják a klézseiek erről a fáról, hogy kiszárad amikor a magyarság sorsa rosszra fordul, és kizöldül, ha jól megy a sorunk. Jött a tatár, a fa kiszáradt. Eltakarodtak: kizöldült. Betört a török, kiszáradt. Kiverték őket - megint kizöldült. Rákóczival kizöldült újra, majd pedig: „Mikor negyvennyócba Kossuth katonái jöttek, akkor még kiződült, de aztán még kiszáradt, és úgy maradott szárazon mind máig, és ki tudja, ki fog-e ződülni vaj eccer?"

Nem kell kérdezniük, hogy mit, miért ünneplünk. Nekik ezt biztosan jelzi a klézsei fa.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Ötkarikás világ

"A mexikói Angel Herediával a Der Spiegel című német hetilap készített interjút. Az FBI-osok két… Tovább olvasom