Délmagyar logó

2017. 03. 26. vasárnap - Emánuel 5°C | 10°C Még több cikk.

A Virágzó barackfa nyomában

"Több teóriám is van, amelyet eddig senki se cáfolt meg. Az egyik: minden írás eljut oda, ahová nem kellene, némelyik oda is, ahová való."
Több teóriám is van, amelyet eddig senki se cáfolt meg. Az egyik: minden írás eljut oda, ahová nem kellene, némelyik oda is, ahová való. Többször írhattam a mórahalmi városközpontban álló honvédemlékműről. Gracza Antalt és Záhony Istvánt verték agyon kapcabetyárok a ma Rúzsához tartozó Laposjáráson, a Ruki erdő mellett, 1849-ben, menekülésük közben. Messze esik ide a Lapos legelő, de ez is, az is Szegedhez tartozott akkor még, és központibb helyre akarták tenni. Az obeliszkbe Vígh Ferenc szegedi szobrász készítette a bronzplakettet 1912-ben. Később tölgyfából faragott emléket Dönczi András szegedi asztalos, azt az emlékfákkal is megjelölt helyszínen állították föl. Az is messze esett a faluközponttól, azt meg Rúzsa közepébe „körzetesítették be".

Amerikába is eljutott az írás, tavaly el is jött onnan a 84 éves Gracza Rezső, hogy föltételezett őse gyászos elvesztésének helyszínét bejárja. Magam mutathattam meg a két emlékoszlopot is, és elvihettem a „hóttas fákhoz" is. Időközben megjelent írásom a második tanyakönyvemben is, itt meg dr. Bíró Mária szegedi orvos akadt rá. Mert ő meg Vígh Ferenchez, a szobrászhoz kötődik.

Róla én vajmi keveset tudok, arról pedig semmit, hogy föstött is valaha. Pedig a doktornő egy kép nyomait kutatja. Bécsben él nagybátyja, Valentiny Géza. Papi ember, pápai prelátus, aki még látta, a Töltés utcai udvarukban nyíló barackfát Vígh Ferenc rokoni alapon vitte vászonra. Élete leghőbb vágya, hogy még egyszer lássa. Micike – feleségem osztálytársa volt a gimnáziumban, innen a bizalmas becézés – járt már ebben az ügyben Apró Ferencnél is, az ügyvédnél, aki Szeged művelődésének historikusa is egyben, és megfordult Nagy Imrénél is, a múzeumba szorult remekművek mostani őrizőjéhez. Egyikük se tud a képről semmit.

Így aztán, ha ló nincsen, a szamár is jó alapon, hozzám is eljött. Na, hiszen jöhet. Századannyit se tudok, amennyit az első kettő egyenként tud, de azért kimásoltam neki a múzeumi évkönyvből, amit Szelesi Zoltán a számottevő szegedi alkotóról mond. És közben jött a mentőötlet. Ha az a kép valóban elkészült – több képet is festett, nemcsak szobrot alkotott –, akkor az valahol megvan. Kallódik, így mondják a hivatásos gyűjtők. Abban maradtunk, megírnám én a magam gyönge stílusában az egészet. Hátha most is igaz lesz a tétel: oda is eljuthat az újság, ahol éppen a festmény kallódik.

Megeshet, persze, aki őrzi, nem a festő nevét tiszteli benne. Talán föl se födözte rajta. Az is lehet, nem is írta rá alkotója. Csak lát rajta egy fát, tele virággal, a tavasz legszebb ígéretével. De ha valahol a falon függ, vagy padláson porosodik egy kép, amelyiken virágos barackfa ékeskedik, tegye föl pápaszemét a tulajdonos, és nézze meg jól. A képet is, szignóját is. Ha bele fészkelné magát a gyanú, hogy ezt a képet keressük, szívesen összehoznám az idős bécsi pap szegedi rokonával.
Ennyivel tartozunk egymásnak.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szakma

"Az egész ügynökügy minden zavara és méltatlansága tetten érhető az Élet és Irodalom új cikkében,… Tovább olvasom