Délmagyar logó

2016. 12. 08. csütörtök - Mária -5°C | 3°C

A virtuális patkószegek

"Manapság térdig kopna a lába, aki igazi patkószeget keresne. Kiment a divatból a ló, leginkább virslivé válva, vele a patkó, avval meg a patkoló kovács, és a hozzá való szeg is. Ha viszont nincsen, akkor nem is szúrhatja ki csotrogány járgányom gumiját. Pedig kiszúrta."
Eszeveszettül modern akarok lenni, azért írom le a virtuális szót, pedig tudom, megállná a helyét a látszólagos is, a csak képzeletben lévő, meg a nem valódi is. Manapság térdig kopna a lába, aki igazi patkószeget keresne. Kiment a divatból a ló, leginkább virslivé válva, vele a patkó, avval meg a patkoló kovács, és a hozzá való szeg is. Ha viszont nincsen, akkor nem is szúrhatja ki csotrogány járgányom gumiját. Pedig kiszúrta. Hat kilométeren át toltam a minap is, közben jutott eszembe néhány filozofikus gondolat. Az is, hogy „egy bölcs hajdan szamáron utazott", de az nem drótszamár volt.

Molnár Jóska, derék masinisztánk is eszembe jutott megint. Amikor vele kezdtem járni a határt, az utász lapátolta föl az út széléről a makadámtörmeléket az út közepére. Mindig megjegyezte: most szórja vissza a patkószeget.

Nekem azonban bicikli jutott. Az én kerekem is levegővel van fölpumpálva. Tessék csak belegondolni, ha lehet, az én eszemmel. Adva van a kerék, jelen esetben a hátsó. Legföljebb öt centit kérne kölcsön az útból, és mellette sok száz kilométeren soha nem járok. Hogyan lehet az, hogy a virtuális patkószeg éppen ebben az öt centiben rejtezik?

Lehet azonban valóságos üvegcserép is, nem muszáj látszólagos patkószeget kárhoztatnunk. Annyi hibbantfejű üvegtörő járja a világot, szakmányban szórja a biciklik elé. Összes ragasztó kellékem otthon tartom, tolnom kell tehát. Egyszer ugyan megkísértem a lehetetlent, száz lökettel fölpumpálom, érzem is, olyan kemény, jól telelakta magát, de száz métert ha megyek rajta, már ülepem számlálja az aszfalt minden bötünetét. Na, ettől most megszabadulok, a gyaloglás akkor se ráz, ha karon fogom hűtlen társamat.

Valószínűségszámítók kellenének ide, hogy megmondják, mennyi az esélye ennek a telitalálatnak, de azt hiszem, nagyobb a lottó ötös megütésének. Kezdek közeledni az új hídhoz, és könnyű visszaidéznem azokat a szép időket, akár a tegnapit is, amikor még vidáman föltekertem rá. Most meg gyalog kutyagolok fölfelé.

Termetes fölhasználója vagyok minden foltnak és ragasztónak, az esélyegyenlőség farba rúgása árán is, nem először jut eszembe boldog gyerekkorom. Közvetlenül a háború multával mindjárt, haza vezetett apánk egy gyerekbiciklit. Akkora lehetett, mint most a libakergető kempingkerékpár, de a nyeregmagasítók akkor még nem voltak föltalálva. Méretem révén egyedüli használója lehettem. Két kereke ugyan más-más felekezetre járt, de abban megegyeztek, hogy mindkettőn tömör volt a gumi. Mehettem árkon-bokron, tüskén és üvegen, meg se kottyant neki.

Kismilliószor eszembe jutott már, érdemes lenne újra fölfödözni a tömöret. Akkor még kimondottan rossz utak voltak, a háború is megliggatta őket, időnként dobált is az ülésben, de azóta létezik már annyi rugóval ellátott haszonjármű, ha rajtam múlna, én megpróbálnám. Akár berepülő pilótája is lennék, térítés nélkül is. Ha sorozatban mondanának csődöt a pumpagyárak, akkor is megkockáztatnám.
Aki már gyalogolni se szeret, az tud elrágódni utcahosszat ekkora bolondságokon.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A függöny mögött

"A Fideszen belül az volt a szabály, hogy a megyei önkormányzati választáson nem indulnak… Tovább olvasom