Délmagyar logó

2017. 11. 18. szombat - Jenő 5°C | 8°C Még több cikk.

Ádvent

"Csak a borospince halványsárga fényében szólal meg, szavaival a lehelet párája száll, s mintha hordóinak és almásládáinak mondaná: meg kell tudnunk óvni az ádventi lángot."
A kis kőszegremetei présház kemencéjének padkáján, a főhelyen, amit a nép nyelve oly találóan búsulónak nevez, mert ott épp annyi hely van, hogy az ember egy pohár bor mellé ülhessen, s belegondoljon, ami szívét nyomta, ezen a helyen már égett az első gyertya Menyhért gazda ádventi koszorúján. Az alma- és szőlőillatba néha befütyült a kinti szél, meghőkölő árnyak táncoltnak a falon, más fény nem világított, idős barátom nem gyújtotta meg a petróleumlámpát sem. Máskor egyedül jövök fel a házhoz, mondta szabadkozva, mintha magyarázatra szorulna, hogy a magafajta gyakorlatias ember miért szokott egyedül időzni munkája helyszínén az advent első vasárnapján. A falutól nincs messze a ház, lentről fények pislognak, a népek azt tartják, ha az öreg ember halottak napja táján még fel tud mászni a hegyre, akkor a rákövetkező évben még marasztja az Úr.

Egyszerű áhítat ült a szobán. Keveset szóltunk, a viaszosvászon asztalterítőn két pohár bor, egy széknyikordulás jelezte, hogy Menyhárt gazda rövidesen megszólal. Maga tanult ember, fordult felém, mondja meg, miért úgy mondja Keresztelő János, hogy „Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak!”; miért pusztába kiáltott szó ez? Kihallott a szavaiból, hogy a kérdés úgy szól: miért pusztába kiáltott szó ez ma is. Nincs erre tanult válasz. Sem gazdag, sem hangos, sem befolyásos. Csak kevély válasz van és szerény. Nincs régi válasz és időszerű sem. Aligha volt kor, amikor a többinél könnyebb lett volna az eljövetelt várva az embernek magába néznie. Talán, mert a szabadság és az önzés elromlott iránytűjével a kezünkben próbálunk utat lelni, és olyan ez, mintha a pusztában bolyonganánk.

A bor fogytán otthon, Menyhért gazda méretes kulcsot akasztott le, Szent Péter övére is odaillenék. Petrólemos mécsesével tüzet vett az adventi gyertyáról, és a borpincébe indultunk. A november végi szél ingatta az almafákat, hideg, kutyaugatásos este volt, fénytelenre fújta a kis lángot egy szélroham. Az öreg odakapta tenyerét, közben lába vakon követte az ösvényt, s kérges markában világított a mécses. Csak a borospince halványsárga fényében szólalt meg, szavaival a lehelet párája szállt, s mintha hordóinak és almásládáinak mondta volna: meg kell tudnunk óvni az ádventi lángot.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Forintos szeretet

"Könnyű meghozni a sommás ítéletet: rohanó világunkban már nem figyelünk egymásra, másnak baját meg… Tovább olvasom