Délmagyar logó

2017. 09. 20. szerda - Friderika 10°C | 18°C Még több cikk.

Árnyak háza

"Stefánia 10. Egykoron az ország legszebb sajtóháza volt. Most csüggetegen hullik a vakolat a csöndben málladozó falakról. A jobb időkre már csak a kapu feletti tábla emlékeztet: Délmagyarország."
Stefánia 10. Egykoron az ország legszebb sajtóháza volt. Most csüggetegen hullik a vakolat a csöndben málladozó falakról. A jobb időkre már csak a kapu feletti tábla emlékeztet: Délmagyarország.
A tavalyi tavasz óta üresen áll a szellempalota. És egy üres épület a legfontosabbat, a lelkét veszti el. Létének célját, azt, hogy otthont adjon a benne zajló életnek, hogy kisugározza a benne születő gondolatokat.

Nézem a zárt kaput, melyen – sosem feledem – majd négy évtizede, 1969. január 2-án léptem be először alkalmazottként, a Délmagyar újságíró gyakornokaként. Jó emberek közé érkeztem, most holt kollégák árnya kísért a csöndesen roskadozó épület falainál. Emlékeimből előbukkan a mindeneknél emberségesebb főszerkesztő, F. Nagy István, akinek szinte mindig sikerült megvédenie a szerkesztőséget, melynek eredményeként a Délmagyar a korban az egyik legszabadabb napilap lehetett. A literátus újságíró és főszerkesztő-helyettes, Sz. Simon István, aki mellett fokozatosan liberalizálódhatott a lap a hetvenes–nyolcvanas években. Vagy a nagy tudású Ökrös László, a kor kiváló kulturális újságírója, aki Pesten fejezte be pályáját, akárcsak Matkó István, a gazdasági rovatból. És a szürke-fénytelen ablakok mögül most is hallani vélem Akácz Laci furulyájának hangját, aki szintén fővárosi zsurnalisztaként távozott e világból.

Mára emlékek csupán. Kevesek emlékei. Rájuk, sok tízezer megírt sorukra és a régi Sajtóházban készített lapra, az ország egyik legjobb hangulatú szerkesztőségére, melynek otthona volt e ház, már csak sárguló lappéldányok emlékeztetnek archívumunkban vagy a Somogyi-könyvtárban.

Nézem az üres palotát, az árnyaknak ezt a házát, és várom, hogy végre föltámadjon. Mert hiszek abban, hogy akkor majd belőlük is föltámad valami. Úgy sejtem, ha majd újra élet tölti be a házat, ők is folytatódnak... Valahogyan. Az tán csak balga remény, hogy a megújult homlokzaton egyszer majd egy kis tábla is hirdeti a nevüket. Végtére abban a korban a lelkük egy volt a városéval. Melyet akkor is szerettek, ha e szeretet sokszor nem volt kölcsönös.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Fogás

"Fogást talált a Mars téri rekonstrukción egy kereskedő, emiatt az átalakítás csúszik. Vagy ő és… Tovább olvasom