Délmagyar logó

2017. 06. 27. kedd - László 17°C | 33°C Még több cikk.

Az egylábú asztal

"Az járhatott a fejében, amikor még csak tervek kavarogtak benne, hogy utazik a jámbor polgár – majdnem olyan jámbor, mint az a bizonyos szamár –, és kezdi észrevenni, hogy kiszáradóban van a torka. Nem kezd el ordítani, sört vesz magának, vagy valami kupakos itókát. Azt azonban valahogy ki kell nyitnia."
Ha az asztal és a szamár leszármazási rokonságban lenne egymással, tudósok hada keresné már a közös őst, de így majdnem érdektelen az egész. Bennem is csak azért kapcsolódott össze a kettő, mert Gyenes Kálmán lefényképezett néhány évvel ezelőtt a szépséges Torockó kellős közepén egy fogatolt szamarat. Jámbor pára – vagy inkább pária? – a szamár fogat nélkül is, befogva még inkább az, de ennek a képnek külön nevezetessége is akad. Közöltük is annakidején az újságban: úgy látszik, mintha egyetlen lábon állna. A címe is ez lett: Az egylábú szamár.

Meglátják, addig-addig csavarom a szót, amíg mégis rokonságba nem keverem az asztallal. Utaztam már jó néhányszor interszitivel, de most kerültem először olyan székbe, hogy majdnem szemben, egy kicsit rézsútosan láthattam azt az asztalt, amelyiknek csak egyetlen lábat szabott a teremtője.

Még így sincsen ebben semmi érdekesség, legföljebb nekem. És ha nekem akad, el is kell mondanom. Azon az egyetlen lábon a legérthetőbb piktogram van, a sörnyitó rajzolata. Nem sokkal lejjebb, mint az asztalka lapja. Véletlen nem lehet, mert jól megnéztem utána, a másikon is ott van. Bölcs gondolata támadt a tervezőnek, és nagyszerűen megvalósította a „kivitelező", mert oda szerkesztett, mindjárt a rajzolat fölé, egy kis bütyköcskét. Rosszul mondom, persze, keverem a dolgokat. Nem a rajz fölött van a bütyök, inkább a bütyök alatt van az értelmező piktogram. Mert itt a bütyök a fő. A féllábú asztal lába szárán.

Az járhatott a fejében, amikor még csak tervek kavarogtak benne, hogy utazik a jámbor polgár – majdnem olyan jámbor, mint az a bizonyos szamár –, és kezdi észrevenni, hogy kiszáradóban van a torka. Nem kezd el ordítani, sört vesz magának, vagy valami kupakos itókát. Azt azonban valahogy ki kell nyitnia. Akkoriban még a csavaros észjárás nem terjedt addig, hogy csavaros flakonokban kínálják a szomjoltókat, aranyat ért tehát a lábba beépített sörnyitó.

Még mindig nem annyira érdekes ez, hogy szót kellene vesztegetnem rá, de ha a gondolatok láncolatát nézem, már itt van a küszöbön a lényeg. Szegeden, a Kecskeméti utcának azon a végén, amelyik belefut a Csongrádi sugárútba, volt valamikor egy élelmiszerbolt. Előtte, kellék gyanánt, egy vasból való biciklitámasztó is volt. Éppen valami csöveket fektettek az utcában, vascsövek voltak azok is még, ha jól emlékszem, mert hegesztő emberek is dolgoztak. Elkerekeztem csak előtte, akkor láttam. Meleg is volt, a szürke szamár is megszomjazott volna, a bolt is ott volt, be-beugrottak egy-egy üveg sörért. Hogy ne kelljen minduntalan kölcsönkérni a pénztárostól a kéznél lévő nyitogatót – magára valamit is adó kasszás ott tartotta mindig –, odapöttyintettek egy bütyköt a biciklitámasztó lábára. Beleakasztották a sörkupak szélét, egy kicsit megbillentették az üveget, és máris habzott elő belőle az ital.

Értik már? Úgy terjedt a lelemény, mint a népmese. Szájról szájra az egyik, lábról lábra a másik. Az a bolt, ha jól tudom, időközben átalakult, a támasztó is eltűnt előle, és az interszitin kapható italok kupakja is változott annyit, hogy sörnyitó nélkül is kinyílnak. A lényeg azonban a szellemi rokonság.
Meg ez: az idő hogy eljár!

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szemfényvesztés

"Aztán meg a ki tudja ki által diktált divatnak megfelelően díszítgetjük a lakást tavaly bordóra,… Tovább olvasom