Délmagyar logó

2017. 02. 25. szombat - Géza -2°C | 8°C Még több cikk.

Az ember elesik

"Késő délután van, a beton meleg, és szerte a vidéken csak beton van. Hatalmas kövek, házak, bérpaloták, és tetszenek tudni, Budapest, magyarázta az építészhölgy minap a tévében, a kis csodák városa."
Késő délután van, a beton meleg, és szerte a vidéken csak beton van. Hatalmas kövek, házak, bérpaloták, és tetszenek tudni, Budapest, magyarázta az építészhölgy minap a tévében, a kis csodák városa. Egy íves kapualj, egy tündéri foncsorozású rácsozás, az oszloprendek és az erkélyek, és az ablakok lágy, mégis formázása. Hiszen Szeged is éppen ilyen, kicsiben, de látványosan. Szegeden is megannyi csodaféleség kiabál az ember orra előtt, és rimánkodik a homloka fölött, hogy vegyék, vegyék már észre. Talán csak a dóm tüntet az erővel, a méltósággal és a tisztelettel, miközben, persze, ha már a lelkeddel, a rokonszenveddel választani lehet, akkor inkább az Alsóvárosi templom szelíd és némiképpen konok épülete mellett voksolsz.

S felrémlik előtted egy ötszáz évvel ezelőtti kép; láz didergette földművest itat a saját főzésű paprikás pálinkával a csuhás barát, míg a háttérben janicsárok kisebb lovascsapata veri a port Belgrád felé. Persze, majd egyszer biztosan beszélnek arról is, hogy a mai, nem modern, inkább csak modernen túli, nem posztmodern, mert ahhoz fantáziátlan, vagy inkább egyszerűen: a szörnyű „szocialista építészeti kockarakosgatáson" túli, felszabadult városi építészet miért olyan, amilyen, hogy a praktikusság, a szűkösség, és persze az általános türelmetlenség jegyében miért olyan társasházak épülnek szerte Szegeden, amilyenek. Zörgő papírmasék ezek a házak a régiekhez képest, úgy mondanám, többnyire és nagy bánatunkra ízléstelenek, sokszor még a legimpozánsabbak is híján vannak ama tulajdonságnak, mely a régi, századfordulós bérpaloták legsilányabbjait is jellemzi, hogy tudniillik sikeresen és méltóságteljesen képesek opponálni az idővel szemben.

Jó, jó, de mi van az emberi élettel, kicsi fűzésű sorssal itt és ott, kőházban, faházban, papírházban?!

Átlépsz az úton, amikor meghallod, hogy pendül, mint kicsi, kemény érc, az a szörnyű, meleg beton. Ez itt egy testi hangzavar leírása. S visszapillantani, csak úgy, váll fölül. Ott fekszik, az út közepén, ha most érkezett volna egy Mercedes, melynek elszámolják a fogyasztását, úgy gurul át rajta, hogy észre sem veszi. Aki ott hever, hirtelen fölvett embriópózban, akkora, és olyan vékony, mint egy madár. Pici néni, egy nagymama, kartonból, szürke fodrokból, ázott zsírpapírból, réges-régi hajsütővasból. A bal karján barna műbőr szatyor, a jobb keze véres, az ujjak lehorzsolva, a láb görbén tartva, és mintha úgy esett volna el, hogy nem is esett, hanem csak ledobták onnan föntről, a magasból. Ez az ország a kis csodák országa.

Mert mindig van egy ilyen néni mellett egy félbolond, kortalan fiú, s ez momentán Ferike, aki cipelni nem tud, csak kaput, ajtót nyitni, és persze nem lop. Te meg viszed, szinte az öledben, a szégyenkező, remegő, sajgó testet. Hívjunk mentőt! Nem, ne hívjunk, suttogja. Majd a fiam, teszi hozzá. A bérpalota körfolyosóján öreg nénik tanácsa, esti halál-országgyűlése, nézik, mi történt. Elesett, mondod. Nagyon elesett. Hívjanak mentőt. Nem, ők nem hívnak. A fia hív? Az?! Legyintés, s olyasféle hang, mint amikor száraz paprikafüzérrel szórakozik az alkonyati szél. Szeged is ilyen, Budapest is ilyen, Magyarország is, a kis csodák helye, territóriuma, drága gyarmata, így élünk, együtt, régi házban és új házban. És hogy a kis csodák is mennyire tudnak fájni. Mert ott a pusztuló bérház legmélyében, ki tudja, az fájt-e, hogy elestél, vagy hogy még mindig nem jött, csak nem jött haza a fiad.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Mesefoci

"Megtörtént. Amire csak nagyon kevesen számítottak, megvalósult: a 107 éves múlttal rendelkező… Tovább olvasom