Délmagyar logó

2017. 12. 15. péntek - Valér 6°C | 13°C Még több cikk.

Búcsú a Háztól

"Mese nincs, kicsit kimegyünk a városból. Nagy, tágas, modern szerkesztőség vár ránk, nyugati filmekben láthatók az ilyen redakciók, egy térben sisteregnek majd a hírek, egyazon térben szalad a gép rendszerébe a Grand Cafe mozi programja, a vadaspark legújabb pumabébijének fotója, vagy a Lékó-interjú. Ilyen szerkesztőség az országban szinte még nem is épült. S ennek így kellett lennie."
Régebben ringott szemben, a vízen egy hajóház, oda is lejártunk. Vagy a kis kávézó mellettünk, a sarkon a papírbolt, hol százszínű ironokat lehet beszerezni, a szomszédos Radnóti gimnázium, és hosszan lehetne sorolni, mert itt és most, a búcsúzás keserédes pillanataiban nem csak a Stefánia tízről van szó, e sokszobás, impozáns bérpalotáról, melynek ablakai mind a Tiszára tekintenek, az elfogyó, slankos kis vízre vagy az őrjöngve meghízó folyamra, illetve a Móra park lélegező zöldjére, hiszen magától a környéktől is búcsúzunk. Mese nincs, kicsit kimegyünk a városból. Nagy, tágas, modern szerkesztőség vár ránk, nyugati filmekben láthatók az ilyen redakciók, egy térben sisteregnek majd a hírek, egyazon térben szalad a gép rendszerébe a Grand Cafe mozi programja, a vadaspark legújabb pumabébijének fotója, vagy a Lékó-interjú. Ilyen szerkesztőség az országban szinte még nem is épült. S ennek így kellett lennie.

Jómagamat, s megannyi társamat a nyugodt és barátságos, a hatalomból nagyvonalúan kihátráló Sz. Simon István idejében Dlusztus Imre hozott a laphoz, ki aztán jó tíz évre főszerkesztője is lett a Délmagyarországnak. Itt tanultuk meg a szakmát, e sokszor átfestett falak között néztük, hogyan kiáltják ki a köztársaságot, itt váltak el a politikai ízlések és világlátások, itt kezdtük el a szabadabb mondatok bonyolult művelését egy gazos, sérülésekkel és nemzeti traumákkal teli világban, innen mentünk át a pártbizottságra, amikor a széthulló hatalmon még próbált volna valamit kinyesni a közpiacra kerülő állami koncból, itt tanultuk meg, hogy az ideológia ködbe vesző diktátumai után a példányszám éppolyan szentség lesz, mint a sérülékeny szakmai tisztesség.

Ebben a házban éltünk meg a rendszerváltás utáni „életre-halálra" szóló hírharcokat, amikor a „lila" Délvilág volt a lap konkurense. Akkor még nem értettem, hogy az „ellenlap" – máskülönben régi „délmagyaros" – kollégái Nikolényi Pista vezetésével miért pezsgőt isznak rendre a sajtóklubban a lapzárta nikotinos éjszakájában, ma már, érteni vélem ezt a gesztust. Ki elment, kit küldtek, ki kikopott e sokat látott házból, lelkek és érdekek sérültek olykor, életek és sorsok vettek szerencsétlen kanyarokat, s e ház története éppúgy őriz boldog sóhajokat, szép újságírói teljesítményeket, mint keserű könnyeket. Szerintem még „szakmai indíttatású" szerelmek is megestek e falak között, de ezt csak a sajtófilológusoknak mondanám, akiket minden pókháló érdekel. És vannak halottaink számosan. Kollégák, és barátok mentek el, váratlanul, vagy sokáig küzdve aljas betegségekkel. Rájuk is emlékeztünk, amikor kidobozoltunk a Stefánia tízből.

Talán szentségtörő, mégis azt mondanám, Szegednek kissé hálátlan dolog újságot írni, s nemcsak azért, mert az ilyesfajta műhelyekhez, mint amilyenek mi vagyunk, mindig túlontúl közel dohog a helyi hatalom fűrészmotorja, hanem mert a mai ifjoncoknak, a mai „kislapajoknak", hírek után futkosóknak, az eltökélt tárcázóknak olyan tradicionális terhekkel kell megküzdeniük, mint, teszem azt, a magyar labdarúgásnak Puskásék örökségével. Kicsoda is léphetne Mikszáth, Móra, Tömörkény, Ady, Kosztolányi örökébe?! Az ő idejükben az írástudás isteni kiváltság volt, szellemi hatalom, olyasfajta tőke, mely csak keveseknek járt.

Szépírás és hírlapírás kéz a kézben járt. Manapság a város értelmisége olykor kimerül a távolságtartó kritikában, ha a lapról van szó. Csakhogy ma már azt is tudjuk, a mondatok kellemessége, bonyolultsága, cizelláltsága ellenében új informatikai hatalmasság született, ez pedig az azonnali tájékozottság szükséglete. Ne gondold el, ne ábrázold, de tudd és mutasd. Gyorsan, pontosan, sokat, lehetőleg érdekesen, ez a szakma új diktátuma, s egy ilyen vidéki lap, mint amilyenek mi vagyunk, egy kicsit talán mindig bizonytalanul, de azért eltökélten egyensúlyoz a szakmai tisztesség és a bulvár harsánysága közötti mind keskenyebb hírsávban. Amivel nem azt mondanám, hogy a bulvár tisztességtelen, de, tudjuk, az ösztön világához mindig közelebb helyezi a hangsúlyt, több vér, meztelenség, kérészsztárság, miközben a másik oldal értéket őrizne, mentene, véleményt mondana, akár formálna, vitára hívna. Világtrend, hogy csökken az írott sajtó olvasottsága, mind kevesebb az előfizető, és az olvasó. A lap mindent megtesz, hogy kiszolgáljon, és ne okozzon csalódást.

Ennek érdekében épült a Délmagyaroszág impozáns otthona a jégpálya szomszédságában, és a lap nemcsak házat épít, költözködik, hanem előfizetőit is gyarapítja. Tisztelettel jelentjük, nő a példányszámunk. Mi most elmegyünk a Stefániáról. Nyilván lesznek még szép napok a lap életében. De azért ez nagyon, nagyon szomorú dolog is nekünk. S most éppen azon tűnődöm, hogy egyik legtapasztaltabb kollégánk, Horváth Dezső, hova is állítja majd az új szerkesztőség elé a legendás, békebeli kerékpárját, melyet még a bakfis lányok is megbámultak, amikor végigsasszéztak a Móra park hársvirágos sétányán.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Temetői csend

"Még élénken emlékszem a 90-es évek közepére, amikor Szeged tágabb belvárosát övezetekre osztotta a… Tovább olvasom