Délmagyar logó

2016. 09. 30. péntek - Jeromos 12°C | 24°C

Csalóka reménysugár

JEGYZET - "Jót tenni nem csak úgy lehet, hogy pénzt ad az ember."
Pár évvel ezelőtt megállított Szegeden, a Kárász utcán egy néhány fős, fiatalokból álló társaság. Arra kértek, támogassam az alapítványukat, amely beteg gyermekeknek visz majd ajándékokat karácsonyra. Igazolványfélét és pecsétes papírt is lobogtattak. Ismerősnek tűnt az alapítvány neve, ezért rákérdeztem: hogy megy a gyűjtés? Nehezen – sóhajtotta egyikük, és elpanaszolta, hogy épp a napokban írt róluk az újság, méghozzá azt, hogy az egész adománygyűjtés átverés. Pedig, higgyem el, nem az – bizonygatta. Magam is újságíró vagyok – mondtam erre, mire az illető szeme felcsillant, és arról kezdett győzködni, írjam meg, hogy nekik bárki bátran adományozhat. – Ez nem ilyen egyszerű – válaszoltam. – A dolognak alaposan utána kell járni. Pont úgy, mint az említett cikket jegyző kolléganőm – tettem hozzá némi nyomatékkal. Mondanom sem kell, a csapat egy pillanat alatt szétszéledt.

Alig múlik el úgy hónap, hogy ne hallana az ember olyan adománygyűjtésről, amely az együtt érző emberek jó szándékát használja ki, a pénz aztán kézen-közön eltűnik – többnyire maguk az adománygyűjtők is. Az igazi kárt nem is az a néhány ezer forint jelenti, amivel egy-egy embert megkárosítanak. A legnagyobb baj az, hogy egy-egy ilyen rossz szándékú akció bizalmatlanságot szül. Ki segít szívesen, ha nem lehet biztos benne, hogy tényleg azokhoz kerül az adománya, akiknek szánta? Erre, azt hiszem, két recept van: vagy közvetlenül kell segíteni, vagy olyan gyűjtésen keresztül, amelynek a szervezőit személyesen, jól ismeri az ember. Tavasszal beszámoltunk például egy jótékonysági futballmeccsről, amelyen a médiaválogatott mérte össze erejét a makói civilek csapatával. Az akció révén befolyt 100 ezer forintot a helyi kórház gyermekosztálya kapta.

Ráadásul jót tenni nem csak úgy lehet, hogy pénzt ad az ember. Makón voltam szemtanúja nemrégiben annak, hogy az egyik üzletből kifelé jövet egy fiatalember káromkodásokkal fűszerezve szidta az eladót, majd sietve távozott. Mint kiderült, a férfi egy táblácskával a kezében állított be az apró üzletbe, amelyen valami olyasmi állt: süketnéma vagyok, kérem segítsen azzal, hogy vásárol tőlem néhány ajándéktárgyat. A pult mögött álló hölgy szélhámosságot sejtett, és visszautasította a néma kérést, távozásra kérte a fiatalembert – ezt követte a szitokáradat. Azzal nyugtattam meg a megszeppent kereskedőt, hogy bár adománnyal nem szolgált, mégiscsak tett valami nagyszerűt: megtanított beszélni egy süketnémát.

Olvasóink írták

  • 1. északmagyar 2011. szeptember 25. 17:00
    „Ismerős. A zárszó brilliáns.

    Mellesleg a telefonos alapítványok is jópofák. Tudjuk, amikor egy gépről lejátszott gyerekhang számol be arról, hogy ő rákbeteg, szegény, stb,stb, mi pedig nem gondolunk arra, hogy milyen abszurd szülő vagy alapítvány lenne az, ami diktafont nyom egy haldokló gyerek szája elé, hogy mondjon rá egy előre megírt szöveget.
    Mára már mindenki szívesebben mondja azt, hogy nincs pénze, holott van, és érthető okokból hazudik. És ezzel azoknak is kárt okoznak ezek a fura alapítványok, akikre hivatkozva hazudoznak.”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Kulcskérdés

"Nincs is megszorítás, csak kiigazítás, sőt inkább megújítás." Tovább olvasom