Délmagyar logó

2017. 05. 30. kedd - Janka, Zsanett 16°C | 29°C Még több cikk.

Darvasi László: Tizenkét pont, nyolcvanhárom tavaszán

"Mi, akik nem vagyunk híve semmiféle erőszaknak, azt gondolnánk, minden sokkal bonyolultabb, mint amilyennek tetszik. Így hát a forradalom hevülete helyett az emlékezés szabadsága mellett döntünk, mert emlékezni mindig fontosabb, mint előrerohanni. Csak szép lassan, mindenre figyelve tesszük hát a dolgunkat."
Azért a tavasz itt is be-bekukkant az ablakon. Említhetném a Central Park nyüzsgését, hol talán a város összes kutyája kergetőzik a legutóbbi vasárnapi reggelen. A Ground Zero, vagyis a ledöntött tornyok helyén szokás szerint megilletődött turisták bámulják a pusztítás emlékét. Lassan elkészül az új épület rettenetes betonalapzata. Impozáns, ezüstös torony lesz, mert New York nem viccel, ha nagyot akar.

Aztán, hogy a tavasz bekacsint hozzánk, megcsörren az e-mail postaláda is, nocsak, küldemény érkezik. Történelmi küldeményt kapunk. Nézzük, bontogatjuk és olvassuk, egy Szegedről elszármazott történész írta, ki régi állambiztonsági dokumentumok fölött is rendelkezik a munkája révén. A történész a tanulmányát küldte el nekünk, amely Benda Balázs gimnazista meghurcolásáról szól, illetve a kor – 1983 – ünneplési szokásait eleveníti fel. Nem is volt ez annyira régen, mint hinnénk. Benda Balázst néhány márciusi falragaszért rángatták a bíróság elé, s zárták ki aztán a csongrádi középiskolákból. S ebben az ócska ügyben valamiképp mi is szerepet kaptunk.

A tanulmány beszél arról, hogyan ünnepelt akkoriban KISZ, a PÁRT, hány rendőr grasszált Szegeden, hány önkéntes rendőr és hány spicli vizslatott a Széchenyi téren, s hány munkásőr tette ugyanezt. Mondhatni, igen sok. Két újdonsült marhaságot kell e szomorú képhez hozzáfércelni. Az egyik, Horn Gyula szerint Kádár szociáldemokrata volt. Nos, ez akkor igaz, ha Kéthly Anna dúlt ölű markotányoslányként igazgatta volna a történelmet.

A másik marhaság Kövér Lászlóhoz köthető, aki szeretettel ábrázolja a magyar nyolcvanas éveket úgy, mintha az még a Rákosi-korszak tobzódása lenne. Nem ilyen kor volt ez. Kócos, képlékeny és kijátszható rendszer volt, tele emberien áldásos, gyarló és megannyi gyalázatosan akarnok motívummal, vagyis annak a lehetőségével is, hogy egy ilyen gyanútlan gyerekembert így tönkretegyenek.

Nyolcvanhárom tavasza van, egy barátságos és ártatlan fiú, tizenhét éves, úgy dönt, csinál egy kis balhét. Mert az lesz, ha veszi a bátorságot, és kiragasztja az aktualizált 12 pontot itt-ott a Kárász utca kirakatüvegein. S a fiú tényleg veszi a bátorságot. S aztán az urak úgy mennek rá, mint a barracuda, kihallgatások, fenyegetések, minden, ami kell. A rend őreiről beszélünk, e rettenthetetlen férfiakról, akik úgy játszották el a feladatot, mintha valami főgyilkost kergetnének. Nem azért mondjuk, de a főügyésztől az utolsó, írógépet ütögető néniig árnyalódna itt a felelősség lópokróca, s ezért lenne végtelenül visszatetsző a horni nosztalgia.

A fiatal Benda Balázst tönkretették, végül kilépett egy magas ablakon, és meghalt. De azért az arcok, kik részei voltak e nagyszerű műnek, előttünk lebegnek. Mi például emlékszünk a foltos arcú nyomozóra, ki ezen ügy kapcsán odaállt mellénk a folyosón, s a Btk.-t idézte, hogy, úgymond, öt év az államellenes izgatás ára, legalább. Később, a rendszerváltás után, az egyetemi könyvtár bejáratánál újra láttuk, valami bizottságot kísért a könyvespolcok közé. Élt, dolgozott, szolgált.

Emlékszünk a velünk egykorú fiatal nyomozóra, aki az öklét lóbálta az arcunk előtt, s azt játszotta, mindjárt ütni fog. Később fociztunk ellene újságíróként, sokat futott, nem cselezett jól. Emlékszünk a barátságos, húsos arcú őrnagyra, ki apánk helyett akart apánk lenni, és telefonszámot adott a kezünkbe, melyen jelenteni lehetett volna.

Emlékszünk a görbe lábú Elekre, élet és halál ura volt a főiskola tanulmányi osztályán, tanár úrnak hívatta magát, pedig csak hatalmaskodó aktakukac volt. Emlékszünk az egyetem és a főiskola megannyi káderére, elvtársakra, akik nyolcvanháromban a forradalom tiszteletére feszítettek, koszorúztak és bólogattak, amikor hallották, hogy egy suhanc meggyalázta a forradalom emlékét. Holott a forradalom az ilyesféle figurákat szokta volt könnyű csuklóval elsöpörni. Mi, akik nem vagyunk híve semmiféle erőszaknak, azt gondolnánk, minden sokkal bonyolultabb, mint amilyennek tetszik. Így hát a forradalom hevülete helyett az emlékezés szabadsága mellett döntünk, mert emlékezni mindig fontosabb, mint előrerohanni. Csak szép lassan, mindenre figyelve tesszük hát a dolgunkat. Ilyen ablakból esett ki az a fiatal fiú, ilyen kocsi szirénázott a nyolcvanhármas Lenin körúton, ilyen voltál, elvtárs, ilyen vagy ma is, és ez vagy te, barátom, amikor bőszen lengeted azt a borzasztó Árpád-sávost.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Sakkoznak

"A Csongrád megyei városokban sakkoznak a beszédmondókkal – és aligha van ez másként más… Tovább olvasom