Délmagyar logó

2017. 04. 26. szerda - Ervin 8°C | 22°C Még több cikk.

Egy magánítélet

"A Névtelen Gimnazista – ő maga választotta ezt a fedőnevet – idős, komoly férfi, néhány hónapja behozott a szerkesztőségbe egy dossziét, az ötven évvel ezelőtti rendőrségi kihallgatások jegyzőkönyveinek másolataival. Évek óta kutat a levéltárakban, a forradalomról ír könyvet."
A Névtelen Gimnazista – ő maga választotta ezt a fedőnevet – idős, komoly férfi, néhány hónapja behozott a szerkesztőségbe egy dossziét, az ötven évvel ezelőtti rendőrségi kihallgatások jegyzőkönyveinek másolataival. Évek óta kutat a levéltárakban, a forradalomról ír könyvet. Az iratokat azért hozta be, mert ezeket nem használta – bennünket talán érdekelhetnek. Közben elmondott néhány korabeli történetet, többek között azt, voltak néhányan Hódmezővásárhelyen, akiknek, bár már abbahagyták a sportot, tovább kellett futballozniuk, így elengedték a megtorlás idején a büntetésüket. Ez érdekes témának ígérkezett, mondtam, szeretnék foglalkozni vele.

Ő türelmet kért, míg tárgyal az egyik focista fiával. Később azt kérte, mégse foglalkozzam ezzel az üggyel: neki megromlott a kapcsolata azzal a férfival, nem tárgyal vele többé. Én ekkor azt gondoltam, hogy mégis megkeresem az egykori focista fiát, mert kár lenne, ha feledésbe merülne ez a történet. Amikor a riport megjelent a múlt szombati újságban, a gimnazista azt mondta, elloptam az ötletét. Emlékeztetett, hogy ő nyomatékosan kérte, ne írjam meg ezt a történetet, mielőtt a könyve megjelenik, mert ő is tárgyalja ezt az esetet a dokumentumok alapján – ezt ne is tagadjam, hiszen fölvette a telefonbeszélgetésünket. Szerintem viszont a múlt nem egyvalaki szellemi terméke, mint egy vers. Ő azt követelte, kérjek tőle elnézést nyilvánosan. Ugyanakkor kikötötte, hogy a nevét nem írhatom le egyelőre, mert még nincs kész a könyv. Ő a Névtelen Gimnazista.

Nem változott meg a véleményem, de nem volt kedvem tovább vitatkozni. A hangjából érződő keserűség érintett meg előbb. Aztán a története. Egy hatvanas éveiben járó férfi, aki gimnazista korában elszenvedte, és azóta sem felejtette el a testi és lelki sérüléseket, évek óta arra a napra készül, amikor kilép a nyilvánosság elé, és fölmutatja a könyvet. Amely egy magánítélet a történelemről, és talán felold a lélekben egy ötven éve tartó görcsöt.

Sajnálom, hogy ebben megzavartam. Ő megtette, amit sokan az akkori események résztvevői közül nem. Minden kérdésére választ keresett, és most a maga részéről lezárja a drámát – ami sokakban tovább él odabenn, rendszerváltástól, tüntetésektől, jóléttől és megszorításoktól függetlenül.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Böszme, buszma, szolidál

"Nehéz elhinnem, hogy pusztán nyelvpatyolati célzattal rohamozták meg a televíziót. A… Tovább olvasom