Délmagyar logó

2017. 03. 28. kedd - Gedeon, Johanna 2°C | 17°C Még több cikk.

Egy perc csend

"Szeretnénk jól csinálni, beszerezzük a kellékeket, sonkát, tojást, kalácsot, megpróbáljuk összehozni a családot, a hívőbbek feltámadási körmenetre is elmennek. Mégis. Talán az az egyperces teremtő csend hiányzik ilyenkor is, amikor nem gondolunk semmire, csak egyszerűen hagyjuk, hogy megtörténjék velünk a csoda."
Ha valaki eljut Jeruzsálembe, első útja valószínű a Via Dolorosára vezet. Szeretné maga is végigjárni a fájdalmak útját Jézussal, persze csak módjával, bár végül is kisebb vagy nagyobb kereszttel a vállunkon, valamennyien ugyanoda tartunk. A kálváriára.

Már az első stációknál meg kell kapaszkodnia az embernek, ha hitében akar maradni, hiszen lármás bazárosok, ájtatos szenthelytulajdonosok között izzadt tömegben lökdösődve vezet az útja, míg csak el nem nyeli a Szentsír bazilika hétfejű épületszörnye. Ahogy a szenvedés útjának utolsó öt stációját is, a Kálvária-dombbal együtt. Maga Jézus sem ismerne rá most már itt semmire. A több emelet magasságban egymásra torlódó épületrészeket hat keresztény felekezet „hordta össze”, állandó civakodásban egymással, természetesen mindegyikben a bibliai események megfellebbezhetetlen helyszíneivel.

Görög ortodoxok nagy kupolacsarnokban őrzik Jézus sírját, legalábbis azt a követ, ahová a feltételezések szerint a Megváltó holttestét fektették. A sírhely fölé szűk kápolnát emeltek, mely leginkább csak arra jó, hogy a Lenin-mauzóleumra emlékeztesse a bejárat előtt kacskaringózó tömeget. A sírhelynél, az oltárrá díszített kőpadozaton viszont elfogy az idő – egy érintés, egy gyors fotó a füstös mécsesek árnyékában, s már tessékelik is kifelé az ezért a pillanatért ezer kilométereket megtevő zarándokokat. Érdemes betévedni a jakobiták kápolnájába is, hiszen a végtelenül szegény szír szerzetesek is őrizgetnek egy sziklaodút, amiről ők úgy tartják, oda fektették Jézus testét, miután levették a keresztről. Lehet, hogy nekik is igazuk van. Van egyébként Jeruzsálemben egy harmadik szentsír is, egy közeli dombon a város szívében, melyet a protestánsok tartanak Jézus utolsó földi nyughelyének.

Annak a zarándoknak lehet igaza, aki a szent helyeket járva, bárhol meg tudja magának találni és teremteni azt a kis csendes külső és belső zugot, ahol megérezheti, megtapasztalhatja, felfoghatja, hogy valóban valahol itt járt-kelt, tanított, gyógyított, szenvedett, halt kereszthalált, s jelent meg újra tanítványai között az a Jézus Krisztus, akihez – ahogy édesanyjától tanulta – annyiszor fohászkodott már életében.

Valahogy így vagyunk a húsvéti ünnepekkel is. Szeretnénk jól csinálni, beszerezzük a kellékeket, sonkát, tojást, kalácsot, megpróbáljuk összehozni a családot, a hívőbbek feltámadási körmenetre is elmennek. Mégis. Talán az az egyperces teremtő csend hiányzik ilyenkor is, amikor nem gondolunk semmire, csak egyszerűen hagyjuk, hogy megtörténjék velünk a csoda. Pilinszky szavai jutnak eszembe: a mai embernek problémái vannak és megoldásokat keres, holott az élet tele van tragédiákkal és irgalomra van szükség. Az egyikhez zajos aktivitás, a másikhoz csendes elfogadás szükségeltetik.

Ki ne tudná, hogy minden ember életében vannak olyan pillanatok, amikor arra futja már csak erőnkből, hogy vacogó lélekkel, öklünket harapdálva, elríjuk magunknak: rohadtul egyedül vagyunk. És milyen jó azoknak, akik ilyenkor is meghallják a keresztfán kétezer éve hasonlóan vacogó lélekkel elhangzott szavakat: „Veletek vagyok mindennap a világ végezetéig”. Mindenkivel. Hívőkkel és nem hívőkkel, bűnösökkel és ártatlanokkal.

Egy perc csenden múlhat az egész – elegendő idő akár egy feltámadáshoz.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Sztrádaóra vége

"Apátfalván nem lehet átmenni a szembeszomszédhoz, se az iskolába – ha emez oldalon lakik… Tovább olvasom