Délmagyar logó

2017. 04. 24. hétfő - György 3°C | 15°C Még több cikk.

Emlékek ideje

"Az elmúlás mindig velünk van. Valamennyiünkkel. Legföljebb fiatalon még nem veszünk tudomást róla, akkor sem igen, ha egy-egy idősebb rokon temetésén találkozunk a halál élményével."
„Az emberélet útjának felén egy nagy sötét erdőbe jutottam…" – írta a 35 éves Dante az Isteni színjátékban. Vagyis hetven esztendőt remélt magának. Végül ötvenhat évet élt.

Az elmúlás mindig velünk van. Valamennyiünkkel. Legföljebb fiatalon még nem veszünk tudomást róla, akkor sem igen, ha egy-egy idősebb rokon temetésén találkozunk a halál élményével. Az pedig végképp nem tudatosul életerős önmagunkban, hogy valahol 30 és 45 között már magunk mögött hagyjuk életünk felét. Még akkor sem veszünk tudomást róla, ha többnyire ekkortájt szembesülünk első komoly traumáinkkal, szüleink elvesztésével. Mert az élet rendjének tudjuk be, hogy a szülők előbb-utóbb távoznak e világból. Saját halandóságunk tudata azonban még ekkor sem érint meg bennünket.

Aztán egyre gyorsabban változik körülöttünk az idő. Egyre több barátunk, kollégánk halálhírét halljuk, és mire elhaladjuk az ötvenet, kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy mi magunk is halandók vagyunk. Ötvenöt tájékán megrendítő érzés volt tudomásul venni, hogy lassan már több barátom nyugszik a temetőben, mint ahányan élik még rohamosan változó, rohanó világunkat. És akkortájt kezdtem meggyűlölni mobiltelefonomat, melynek regiszteréből évről évre több kedves nevet voltam kénytelen törölni, ahogyan elment Bátyai Jenő, a szegedi emléktáblák atyja, Szekeres Mihály belsőépítész, akinek munkáját a színház terei őrzik, Gregor József, a csodálatos ember… Barátok és kollégák hosszú sora.

Ebben a korban már biztosan tudja az ember, hogy halandó. Biztosan tudja, hogy távozása után éppoly nyirkos-hidegek lesznek az október végi, november eleji napok, mint a mostaniak, a szegedi nyárban pedig majd nélküle is felkéklik az ég. És megjelenik az újság is.

Előbb-utóbb mindannyian elmegyünk majd, másokra hagyva ezt a világot. Más örömök, más keserűségek, sikerek és kudarcok követnek bennünket, melyekhez már nem lesz közünk. És ami a legrosszabb, tudni sem fogunk róluk. Ötven fölött mindezt egyre inkább érzi-tudja az ember, akinek emlékezetében egyre több halott barát arca-szava él. És már bizonyos benne, hogy egyszer ő is már csak mások emlékeiben él majd e világon.

Hatvan tájékán már egyre mélyebben él szerettei emléke az emberben, ami örömet is szerez. Hisz amíg emlékeznek valakire, addig jelen van közöttünk.

Most, halottak napján így tán újra többen voltunk e világon.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Vendégmunka

"Nem is olyan rég – na jó, úgy tíz éve – szinte kuriózumnak számított, ha valaki tőlünk… Tovább olvasom