Délmagyar logó

2017. 02. 24. péntek - Mátyás 6°C | 12°C Még több cikk.

Ha és…

"Elismertük természetesen azt is, hogy nyerőre áll az az ügyvéd – legalább a pörök közönsége előtt –, aki szóvirágokból tud koszorút kötni. Az ikebana ugyan később gyűrűzött be hozzánk a virágkötők művészeteként, de a szócsokrok javában virágoztak már akkor is."
Emlékeznek még rá? Ábel örökérvényű meséje – Tamási Áron tolla szerint – azt mondja, ha a rengetegben bódult álmában rálőtt a bokrok között ficánkoló ördögökre, egyből azonnal kettő lett. Annál jobban szaporodtak, minél vehemensebben irtani akarta. Az emberrengetegben is sokan bizonyíthatjuk ugyanezt, bódult álom nélkül is. Bocsánat, nem akarok tábort gyűjteni magam köré ebben sem, le kell egyszerűsítenem: magam naponta tapasztalom. Mintha a dac erősödne némelyik olvasónkban: csak azért se úgy érti, ahogy én írtam. És képes kénkövet fújni rám.

Az is ide tartozik, ami fél évszázaddal ezelőtt is itt volt, és föltehetően itt marad másik fél évszázadig is. Fiatal korában némely testi vagy lelki ficamot úgy vesz tudomásul az emberfia, hogy kicsúfolja. Bicegett valaki? A háta mögött kibicegtük. A kollégiumban is kifiguráztuk azt a szerencsétlent, aki úgy aludt, mint a tej: maga alá eresztette a vizet. A fölső ágyon. Az alsón alvót meg rémálmaiból a félrevert harang kongása verte föl, vízáradattal fenyegetve. Később a bölcsészek néminemű fensőbbség tudata hergelőleg kötött bele a jogászok ugyancsak meglévő, sokszor a mienknél is erősebb fensőbbségébe. Csúfoltuk őket. A teljes viszonosság bizonyosságával is. Legalább annyi kukacgubacsot találtak ők is a mi bimbózó lelkünkben.

Miért a jogászokat hozom elő? Fejben gyöngének tartottuk, gyorstüzelővel lövöldöztünk arra, aki így tupírozta a szót: ha és amennyiben… Leginkább jogászok szájából hallottuk, és magariszálásnak tartottuk. Mi a fenének mondjátok kétszer ugyanazt? Otthon addig kergettek benneteket az asztal körül, amíg meg nem tanultátok? Nyelvtekerészeti mellfekvenc!

Elismertük természetesen azt is, hogy nyerőre áll az az ügyvéd – legalább a pörök közönsége előtt –, aki szóvirágokból tud koszorút kötni. Az ikebana ugyan később gyűrűzött be hozzánk a virágkötők művészeteként, de a szócsokrok javában virágoztak már akkor is.

Belefáradván a minap a számítógép veregetésébe, átültem a másik képernyő elé, és majdnem végignéztem a Nagy Könyv-kampány Nagy Bagolynak becézett kisöccsét. Gimnazista gyerekek vetélkedtek irodalmi jártasságban a dicsőségért, és ez is nagyon tetszett. Ott ült a bírák székében a szakma elitje, akár a fellebbviteli bíróságon a főbíró meg a segédbírák. Külön pulpitus mellett egy kicsit mókamesteri pózban ott tündökölt a játékvezető is.

Bölcsészszármazéknak kellett lennie, vagy könyv közelinek mindenképpen, különben nem állta volna meg a helyét. Pózolt is legalább annyira, mint egyik-másik ügyvéd a védőbeszédben, de azt gondoltam, itt is el kell adnia magát, és megbocsátottam neki. Amikor azonban először mondta ki ezt az általunk fél évszázaddal ezelőtt már sírba kergetett ördögi szópárt – ha és amennyiben –, fölállt a hátamon a szőr. Amikor pedig másodszor is evvel tündökölt, vele álltam föl én is, és tovább veregettem a számítógépet.

Mert írva vagyon, az meg verve jó.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Az egylábú asztal

"Az járhatott a fejében, amikor még csak tervek kavarogtak benne, hogy utazik a jámbor polgár… Tovább olvasom