Délmagyar logó

2017. 05. 28. vasárnap - Emil, Csanád 13°C | 25°C Még több cikk.

Halálvágta

"Időközben az autó gazdája is odasietett, ám nem üvöltözéssel töltötte idejét, még csak a motoros torkára sem lépett rá, hogy azon ugráljon, míg csak meg nem fékezik a járdán állók. Néhány szót váltottak (talán arról, hogy ilyen bizony egy nagyváros rohanásában előfordulhat, lényeg, hogy senkinek semmi baja), majd kezet ráztak, s békességben várták a kiérkező rendőröket és mentősöket."
A vállam fölött mögém néző boltos fiú szeme kerekre nyílt. Éppen akkorára, hogy meglássam benne a rémületet. Majd már egy hatalmas csattanást hallottam, aszfalton súrlódó fém dobhártyát szaggató sikolyát. Amikor pedig hátrafordultam, azon izgulhattam: vajon az a motoros, aki egy szemvillanásnyi idővel korábban autóval ütközött, s hosszú métereket gurult az úton, míg egy oszlopba csapódott, vajon megússza-e néhány csontjának törésével a balesetet, vagy tovább zuhan, egészen a mély kómáig.

Ám aggodalmam fölösleges volt. A bukósisakkal koronázott fiatalember minden gond nélkül feltápászkodott, leporolta trendi szerelését, megtapogatta testét, vajh, minden alkatrésze a helyén maradt-e? Időközben az autó gazdája is odasietett, ám nem üvöltözéssel töltötte idejét, még csak a motoros torkára sem lépett rá, hogy azon ugráljon, míg csak meg nem fékezik a járdán állók. Néhány szót váltottak (talán arról, hogy ilyen bizony egy nagyváros rohanásában előfordulhat, lényeg, hogy senkinek semmi baja), majd kezet ráztak, s békességben várták a kiérkező rendőröket és mentősöket. Azok pedig, talán, ha öt perc múlva, de a helyszínen teremtek, mert hogy az utcán bámészkodók nem szörnyülködéssel, hanem mobilos segélyhívással törtek ki rémületükből.

Hogy végül is ki volt a hibás e balesetben, el nem árulhatom. Sietnem kellett, villamosra szálltam, s Brüsszel egyik vasúti pályaudvara felé zötykölődve (merthogy ezt az élményt a belgák fővárosában gyűjthettem be), azon gondolkodtam, ugyan milyen utójátékkal zárulna egy efféle ütközés magyar utcán? Hiszen mifelénk elég egy koccanás ahhoz, hogy kiderítsék a felek egymás anyjáról, ledérebb nőszemély még nem született bolygónkra, a forró indulatokon tojást lehetne sütni, rosszabb esetben pofonok csattannak, ököl lendül, de olyan is előfordult már, hogy szamuráj kard került elő a csomagtartóból.

Ne a különbség okait kutassuk. Mentséget ugyanis percek alatt találnánk, fölhozva az eltérő vérmérsékletet, hagyományokat, életszínvonalat, az ott nyugodtabb, mifelénk meg zaklatottabb életet. Inkább a következményekre fókuszáljunk. Az indulatra, ami a magyar utakon nem csupán baleset után rángattatja velünk az izmokat, hanem vezetés közben is örökös hajszára ingerel. Tolakszunk, türelmetlenül előzünk, dehogy törődünk féktávolsággal, záróvonallal, már pirosan világító közlekedési lámpával. Csak nyomulunk bőszen, olyan sebességgel, ezeken a roggyant utakon, ami a nem hivatalos európai uniós bajnokságon dobogós helyre röpít.

Úgy bizony: a baleseti halálokról készült statisztikák szerint hazánk az egyik legveszélyesebb ország – évente közel ezren halnak meg útjainkon. Emléküket út mellé kitett koszorúk őrzik, ám mi, életben maradottak mintha azonnal felejtenénk. A rossz hír, tragédiákról készült képsor nem tapad meg agyunkban, hogyan is tapadna, mert vágtatnunk kell tovább. De kérdem én: ilyen parancsot ki adott? Kérdem én: dühünkkel, féktelen tempónkkal mégis mit kezdünk, ha bánatos arcú sírásók lökik koporsónkra a földet?
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Lapos igazságok

"De a Lapos – az más. Szegeden fogalom, sok korosztály körében immár. Az öregebbeknek azért,… Tovább olvasom