Délmagyar logó

2017. 03. 23. csütörtök - Emőke 11°C | 21°C Még több cikk.

Hivatástudat

"Vágjuk a centit. Számoljuk az éveket, hónapokat, heteket, napokat – mennyi van még a nyugdíjig."
Valljuk meg, a legtöbben olyanok vagyunk, mint anno a kötelező sorkatonai szolgálat idején a bakák. Vágjuk a centit. Számoljuk az éveket, hónapokat, heteket, napokat – mennyi van még a nyugdíjig. Mikor nem követelnek, nem kerülünk stresszes helyzetbe a teljesítménykényszer miatt. Várjuk, óhajtjuk a pihenést, a „szabadulást", mert kötelességből, zsoldosként, profiként látjuk el napi feladatainkat.

Ezért is kapjuk fel a fejünket, és nem győzünk csodálkozni, amikor arról hallunk: valaki a nyugdíjkorhatár elérése után is bejár dolgozni, hiszen szereti a szakmáját, hivatásnak, hobbinak tekinti. És a megfelelő díjazást is megkapja. Vannak, akik erre sem tartanak igényt. Néhány vásárhelyi – biztos más településen is akadnak – tanárról hallottam ilyet, egyikükkel beszéltem is. A szereplést végül, családjára hivatkozva, nem vállalta. Annyit elárulhatunk: nap mint nap bejár egykori iskolájába, segít a kollégáknak, korrepetálja az elmaradt gyerekeket. Mindezt fizetség nélkül. Mert nemcsak a szakmáját, de a gyerekeket is imádja. Így teljes az élete.

Mentalitástól függően sajnálhatjuk, vagy irigyelhetjük őt, őket. De azt nem tagadhatjuk: így is lehet, és így a munkásévek is boldogabban tel(het)nek el. Vagy ez csak illúzió? Kevesek kiváltsága?
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Halló, itt Mr. Pokolgép!

"Pokolgéppel viccelődni pedig 2001. szeptember 11. óta a világ egyetlen pontján sem lehet. " Tovább olvasom