Délmagyar logó

2017. 03. 28. kedd - Gedeon, Johanna 2°C | 17°C Még több cikk.

Imbolygó lángok

"Mi olyan időkben éltünk, ahol a családok életét rendre igazságtalanul sarcolta meg a történelem."
A halottak pedig olyanok, akár a gyermekek. Úgy értem, legalább annyi törődést, gondoskodást és odaadást igényelnek, mint a kis felelősségű vagy éppenséggel magatehetetlen emberi aprójószágok. Igen, a halottak is mennyire kiszolgáltatottak! Elhagyott, elfelejtett sírok, felszámolásra ítélt, elvadult temetők, áldozatok mellé hantolt pribékek, arccal a földnek fordított corpusok jelzik a kiszolgáltatottság különbnél különb módozatait. Mi olyan időkben éltünk, ahol a családok életét rendre igazságtalanul sarcolta meg a történelem.

Hanem a halottak feleselnek, vitatkoznak is mivelünk, az élőkkel. És visszajárnak. Sőt, olykor el se mennek, mert nem tudnak, nem akarnak, képtelenek megnyugodni, vagy éppen mi magunk nem engedjük el őket. Hiányuk az élet abszurditásának legprimerebb valósága, édes istenem, mennyire tud hiányozni egy anya, egy gyermek, egy túl korán elszakított férfi.

S hányszor megesik, hogy az ő személyes életében nem látszott fontosnak ez vagy az az ember. Nem volt érdekes, nem tűnt különlegesnek, jelentőségteljesnek. Aztán amikor egy tavaszi napon halk kondulással köszön el a testéből a lélek, máris arra döbbenünk, hiányzik. S a hiány csak nő, egyre nő, és a hiányt mi magunk is öltöztetjük, díszítjük. Igaz-e, hogy olykor az álmaink kétes maszkabáljába küldjük a halottainkat? Igaz. Igaz-e, hogy olykor túlontúl nekik élünk, hogy túl sokat kérünk, várunk, akarunk tőlük? Igaz. De közben megérthetjük, hogy a halál is beszél az emberről, nemcsak az élet. A halál új és még újabb tulajdonságokat ruház a hiányzó lélekre. A létezés fonákja, az a megérthetetlen és felfoghatatlan esemény, a halál éppoly kiváló elbeszélő, akár az életünk.

Ma a temetőinkben gyertyák világlanak.

A ködben imbolygó lángocskákból halottaink beszélnek hozzánk, anyák, apák, testvérek.

Amikor nagyapám meghalt, levelet írtam neki, s a borítékot a teste mellé, a koporsóba tették. Kiskamasz voltam még, és nem mondtam meg anyukámnak, mi volt az utolsó üzenet. És már én se emlékszem rá. Csak azt tudom, hogy papa biztosan megkapta. S lassan a levélre és a válaszára is emlékezni fogok.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szól(t) a rádió

"Csíptek jobbra, csíptek balra, de leginkább kerülték a politikát." Tovább olvasom