Délmagyar logó

2016. 12. 04. vasárnap - Borbála, Barbara -5°C | 4°C

Jóskáról szólva

"Átokverte modernséggel úgy kellene mondanom, ahogy mások is mondják: magamat akarom menedzselni akkor is, amikor másról beszélek? Dehogy tolakodnék előre, ha nem velem kezdődött volna ez a történet is. Nálam a végén csattan az ostor, eljutok talán Gregor Jóskához is."
Átokverte modernséggel úgy kellene mondanom, ahogy mások is mondják: magamat akarom menedzselni akkor is, amikor másról beszélek? Dehogy tolakodnék előre, ha nem velem kezdődött volna ez a történet is. Nálam a végén csattan az ostor, eljutok talán Gregor Jóskához is.

Régen volt, nagyon régen, akkoriban alakulgatott a Bartók Béla Művelődési Központ. A Torony alatti Tamás bódult pillanatában engem gondolt első igazgatójává. Magához hívott, hogy csábító szavait elmondhassa. Nem tudta akkor még, de hamarosan megtudta, hogy fogadalom köt. Nem lehetek, mert egykori dékánunk intő szavaira – hogy vonja le a fegyelmiből a kellő következtetéseket –, azt vontam le, hogy főnök soha nem leszek. Nehogy velem is aláírassák mások bolondságait.

Épületesnek nem mondható beszélgetésünk így zajlott Tamással:
– Ismered a muraközi lovat?
– Ismerem. Jó ló, és nagyon erős. A söröshordót is elhúzza.
– Próbáld meg, ültesd föl a bakra. Meg se moccan a szekér.
A példázat arról szólt, hogy munkára, a kocsi húzására teremtődtem, nem gyeplőhuzigálásra, mások dirigálásra.

Amikor viszont Gregor Jóska váratlanul elszerződött Győrbe, engem küldtek el hozzá a szerkesztők, írjam meg első kézből. Jóska beszédes ember volt, talán mindenkinek elmondta volna ugyanazt, de én úgy éreztem, a régi barátság jogán velem talán közlékenyebb. Elmondta konfliktusát az akkori igazgatóval, és szilaj haragjában bedobta a törülközőt. Sokszor megesett velem, hogy „riportalanyommal" annyira egyetértettem, hogy saját példázataimat is belekevertem a beszélgetésbe. (Bocsánat, itt megint közbe kell szúrnom valamit. Talán minden nekem rendelt embernél így volt. Konok keményfejűséggel ragaszkodtam ahhoz, hogy rábeszélésre csak azokat fogadtam el, akik tisztessége megkérdőjelezhetetlen volt számomra. Hitvány emberre annyi újságíró jut, Tiszát lehetne rekeszteni velük, miért enném el előlük a kenyeret?)

Elmondtam tehát csábításom történetét. A hámba fogott muraközi lovat akkor is, ha az eset jó tizenöt évvel korábban esett. Másnak is előadtam, más is meghallgatta, de magára senki nem értette. Jóskától azonban többször visszahallottam. Rádióban is, televízióban is. Mindig megdobogtatta a szívemet. Mégiscsak jobban húz a muraközi ló is, ha párban van befogva.

Még egy súlyos adalék hozzá. Huszonvalahány évig elfogadta írásaimat az ÉS. Megírtam Jóskát oda is. Akkor történt váltás a szerkesztőségben, elment Éva, jött helyette más. Kieshetett egy küllő az esze kerekéből, mert avval adta vissza, hogy „ez nekünk túlságosan vidéki".Az igavonó társammá lett Jóska. Pedig akkor már Amerikába is eljárt énekelni. Csak ennyi? Ennyi. Na, akkor Isten megáldjon benneteket! Nekem minden pofon holtomig fáj, mi mást tehettem volna, azonnal lemondtam az előfizetést.

Most egyedül maradtam annál a kocsirúdnál. Az egyik legszebben éneklő ember ment el tőlünk. Talán nem sértem emlékét, ha azt mondom, másodállásban a muraközi ló erejét, és tenni akarását holtáig példázta. Egyik könyvemnek is ez lett a címe. El is értem vele, hogy a pesti könyvnapon a sátorkönyvek pultján a mindenféle díszállatok közé sorolták be. Nem nagyon akar a ma embere muraközi lovat venni. És muraközi lóvá lenni se. Jóskám, Isten veled!
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Legendaként él tovább emlékezetünkben

"Szinte minden szegedinek van élménye, felejthetetlen emléke Gregor Józsefről – hangzott el… Tovább olvasom