Délmagyar logó

2017. 03. 25. szombat - Irén, Irisz 7°C | 14°C Még több cikk.

Jót tenni

"Az emberek fürkésző pillantásokat váltanak, a karácsonyi szatyrok és itt-ott kipirosló mikulásos cuccok alkalmi közösségében olyan a feszültség, mint egy áruházi sorban, amikor új kasszát nyitnak a közelben."
Karácsony előtti nap; zsúfolt buszmegálló. Az úton autók zúgnak el, a megállóban felpakolt emberek. Valaki egy fenyőfán keresgéli a jobb fogást, mások csomagokat rendeznek egyik kezükből a másikba. Az egész csoport érezhetően készülődik a buszra szállásra, mint valami versenyre, amelyben nem szabad veszíteni. Az emberek fürkésző pillantásokat váltanak, a karácsonyi szatyrok és itt-ott kipirosló mikulásos cuccok alkalmi közösségében olyan a feszültség, mint egy áruházi sorban, amikor új kasszát nyitnak a közelben. A kis körben a gondolatok között már készülődik az udvariassági gesztusokkal keveredő ügyeskedés színjátéka.

Ekkor egy percre kitisztul a forgalom. Szemközt, az út túloldalán a gyalogátkelőtől egy nagyon hosszú méterre magányosan kocogtatja fehér botjával az útszegélyt egy férfi. Emelt fővel áll, a vakokra oly jellemző tartással, arcán sem türelmetlenség, sem bizonytalanság. Egy lépést tesz jobbra, aztán balra indul, a rossz irányba, botja egyenletes koccanásokkal keresi az utat, mintha csak az időt mérné.

Az idő pedig ettől mintha megállna. A buszmegállóban várakozók tekintete a vak emberre szegeződik, talán találgatják, sikerül-e neki; a koccanások követik egymást, egy nagyon hosszú percre elcsendesedik mindenki, hosszú, tanácstalan csend lesz, melyben szinte érezni, ahogyan a buszra szállási verseny készülődése nem találja a kapcsolatot a segítségre szoruló emberrel.

André Comte-Sponville francia filozófus fejtegeti könyvében, melynek már a címe is – Kis könyv a nagy erényekről – szerényen megbújik témája mögött, hogy a szeretet nem erény. Ahogy nem erény az udvariasság sem, amire azért van szükségünk, hogy elrejtsük erényeink hiányát. A szeretet azért nem erény, mert túl van ezen: a szeretetből minden erény magától fakad.

A felismerés, hogy a segítségre akkor is szükség van, ha nem jutnak fel a buszra, egyszerre éri a várakozók csoportját. Öten-hatan is csomagjukat letéve futnak át az úton, van, aki még akkor is utánuk ered, amikor a többiek már visszafelé kísérik a vak embert. Mindenütt megered a beszélgetés, megkönnyebbült, mosolygósabb emberek várják tovább a buszt.

Nincs verseny, nincs siker, nincs vesztes.

Jót tenni önmagáért jó.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Törött angyalszárny

"Alapvetően jó emberek vagyunk. Ami úgy tör elő belőlünk ilyenkor ünnepek táján, mint búvó patak bő… Tovább olvasom