Délmagyar logó

2017. 03. 24. péntek - Gábor, Karina 10°C | 21°C Még több cikk.

Képek a tornyokról

A Park Row 2001. szeptember 11-én és ma. Fotó: MTI/AP/Amy Sancetta
Pontosan öt éve dőltek le. Amikor építették őket, jó harminc esztendeje, minden kockázati tényezőt figyelmesen megvizsgáltak, hurrikán, földrengés, még a repülőgép-katasztrófa lehetőségét is, éppen csak a kerozinnal teli tankra nem számítottak. A tragédiáról százezer kép készült ugyanazokban a pillanatokban. Az a kultúra, mely leginkább képekre bízza hétköznapi valóságának és működésének dokumentálását, a kép természetére bízza a mítosz születését is. A tornyok tragédiája sokkoló, fájdalmas mítosz volt, s e mítosz részévé, emlékezetének elemévé vált ezer és ezer személyes, a szomszédos épületből, az utca reggeli forgatagából, egy távolabbi ház virágos ablakából, egy közeli hídról rögzített, többnyire akaratlan felvétel és fénykép. E százezernyi kép dramaturgiai értelemben a szétesés, a széthullás pillanatainak természetes részeit jelenti, az emlékezendő és emlékező nem különül el egymástól, éppen csak a sors nem közös, de a megélt idő az.

Kora reggel volt még New Yorkban.

Már sokan fényképeztek és filmeztek, amikor lassan megdőlve érkezett az első repülő. Egy légikisasszony, kinek sima leszállást és túszalkut ígértek a gépfoglalók, élőben közvetített a mobiljáról: „Nagyon alacsonyan szállunk! Úristen, nagyon alacsonyan szállunk!" Lentről is többnyire személyes eszközt, mobilt, digitális fényképezőt használtak. A második gép érkezésére már „ráállt" a CNN számtalan kamerája, jól tudták, mi lesz. A terroristák célja ez volt, a legnagyobb nyilvánosságot elérni. Ami történik, legyen látható élőben, akár egy háborús tudósítás. S egyébként az Öböl-háborúban se ment másként. Bár mindaz, ami történt, folyamatosan a háborús állapotok – „támadás ért bennünket" és a katasztrófahelyzet –„szerencsétlenség sújtott bennünket" érzései és artikulációja közt hullámzott.

Az odaveszettek tökéletes keresztmetszetét adják az amerikai társadalomnak, voltak közöttük tehetős üzletemberek, csúcsmenedzserek, alkalmazottak, takarítók, fehérek, feketék és sárgák, idősek és gyermekek, kik már a tornyok óvodáiban itták a reggeli kakaót, néhány „feketén" dolgozó alkalmazott, és több száz tűzoltó és rendőr, kik közül nem kevesen tudatosan választották a halált. Korán volt reggel kilenckor. Akár egy órával később is ezrekkel több lett volna az áldozatok száma. Többen nézelődtek és sürögtek volna az utcán, kezdték volna a munkát a szomszédos épületekben.

A képek így is készültek, fotográfusok dolgoztak szakadatlan, kik a sebtében fölvont kordonon belülre jutottak. Ha nincs a gyors és szakszerű evakuálás, s a tornyok a becsapódás után azonnal omlanak, százezren is odaveszhettek volna. Egy biztonsági őrt tízszer is hív a családja, jöjjön ki, meneküljön. A férfi azt üzeni vissza, neki itt van dolga, szervezni kell a lejövetelt. Nem látják többé. A legszörnyűbb helyzetbe a kilencvenedik emelet fölött rekedtek kerültek, a menekülési útvonal elzárva, persze a mobil működik. Lehet még üzenni, elbúcsúzni. Szívszorító pillanatok zajlanak az éterben. Odafent olyan vadul gomolyog a füst, hogy sokan helyben megfulladnak. Mások a mélybe vetik magukat. Néhányan lentről fölveszik, ahogy a kalimpáló, vagy a magasság borzalmába belemerevedő, élő testek hullnak alá.

Egy fotográfus leereszti a kameráját, azt gondolja, nincs joga egy másik ember életének utolsó, tudatos pillanatait megörökítenie. Sokan hasonlóképpen cselekszenek. S ez az öncenzúra egyéb alkalmakkor is működik majd. Nem lesz elborzasztó kép, s ha például francia újságok címlapjain megjelenik később egy-egy leszakadt testrész is, amerikaiban szinte soha. Ki tudja, miféle meggondolások rakják össze ezt a cenzúrát, az őszinte kegyelet fájdalma, a nemzeti dölyf, a legyőzhetetlenség tudata vagy a félelem, hogy én is lehetnék ebben a kiszolgáltatott helyzetben?! De a cenzúra működött, és ennél jóravalóbb és helyesebb tiltás nemigen érvényesült a legújabb kori történelem szólásszabadságának összeomló fellegvárában.

Az egyik városi kórház előtt, hová a sérülteket hordják a mentők, falitáblát emelnek a hozzátartozók. A tábla akkor is ott áll, amikor már nincs remény. Képzeljük el a későbbi rekonstrukciós szándék heroizmusát. Ennek a szélfútta, megviselt, poros, átázott, de az eltűntek fényképeit, arcának lenyomatait, a rokonok, hozzátartozók kétségbeesetten leírt mondatait – olykor helyesírási hibával is hitelesítve a szörnyű lelkiállapotot – meg kell őrizni. Dokumentátorok százezer digitális képet készítenek a kék papírfalról, minden arányt és elhelyezkedést figyelembe véve. Aztán apró darabokra szedik az egészet. Majd az anyagot New York városi múzeumába szállítják, s a falat, miután minden alkotóelemét rekonstruálják és tartósítják, pontosan felépítik, amely a múzeumban ma is látható. A fal éppen olyan, mint egy hosszú egyetemi hirdető falitábla, csak éppen minden kép egy jajkiáltás. Missing! Missing! S a képeken mindenki visszamosolyog egy derűs, boldog múltból, ami már nincs többé, mert ők sincsenek többé.

Annak idején több kép lett híres a világsajtóban. Portól fehér, aktatáskás üzletember halad az utca gomolygásában. E képek közé tartozott egy tűzoltó is, magába roskadtan ül egy közeli parkban a padon, fogja a fejét, némán, tehetetlenül őrjöng. Az ő felesége az egyik toronyban dolgozott. A tűzoltó még felment, kereste mindenhol, emeltről emeletre az asszonyt, de már nem lelte. A mobil nem működött. Neki sikerült leérni. A tornyok iszonyatos döndüléssel alázuhantak. Manhattant fehér, halálos por borította be. S ő, a tűzoltó odalent verte a fejét, hogy későn érkezett. Lefotózták mint tehetetlen embert. Később a családjánál mégis eléri a feleségét, akinek az utolsó pillanatokban sikerült kimenekülnie. Egy másik híres képen fiatal tűzoltó rohan felfelé, a halálba, de még visszanéz. Ártatlan, derűs, szinte már nincs is.

Kiderült aztán, ő is túlélte.

Az élet is, a legenda is a túlélés folytathatóságában reménykedhet. Semmi sem lesz már olyan, mint régen, a tornyokat felépíteni nem lehet, az életeket visszaadni már nem lehet, de az emlékezés méltóságát meg lehet őrizni. S e méltóságban közösség szerveződik. Az emlékezés nem elválaszt, hanem összetart. Furcsa érzés ez annak, aki Európa keleti féltekéjéről jött, s látja, hallja, értelmezi az utótörténeteket. A történés magyarázatáról szolidan válik le a politika és a direkt ideológia ballasztja, a gyászt meghagyja gyásznak, a fájdalmat fájdalomnak. Százezer kép emlékezik most New Yorkban szeptember 11-ére, és egyik sem akar kisajátítani.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Gyilkoslista

"Négyszáz, de az is lehet, hogy hatszáz gyilkos él szabadon közöttünk? A magyarországi bűnözésről… Tovább olvasom