Délmagyar logó

2017. 05. 01. hétfő - Fülöp, Jakab 5°C | 20°C Még több cikk.

Kezének szorítása

"Hárman voltak együtt, és bennem együtt élnek mind a hárman. Sorban mondom, ahogy elmentek, más sorrendet nem mernék fölállítani. A Kardos Pali, a Bódás Péter és a Delley Jóska. Barátként maradtak meg bennem, azért írom neveiket családias közvetlenséggel. Nagy szó nekem, hogy barátjuk lehettem, tudták rólam, hogy mindenféle muzsikához botfülű vagyok, ők pedig a lehető legjobbak."
Hárman voltak együtt, és bennem együtt élnek mind a hárman. Sorban mondom, ahogy elmentek, más sorrendet nem mernék fölállítani. A Kardos Pali, a Bódás Péter és a Delley Jóska. Barátként maradtak meg bennem, azért írom neveiket családias közvetlenséggel. Nagy szó nekem, hogy barátjuk lehettem, tudták rólam, hogy mindenféle muzsikához botfülű vagyok, ők pedig a lehető legjobbak.

Utoljára Jóska ment el, a napokban. Két olyan klinika is van, amelyiken én is megfordultam – az egyiken vele egy időben –, de nekem még nem küldtek behívót. Aki visszamaradt, kötelessége, hogy szóljon arról, akinek mennie kellett.

Kezemen érzem kezének szorítását. Nem teátrális szólam ez most sem, valóságos próba emléke. Megbénult a jobb fele egy időre. Nekem csak zsibbadt annak idején. Második nagy műtétje után is annyira jól lett, hogy szabadon járt-kelt, és tanítani is visszament. Mindene volt a zene és a tanítás. Olyan szerencsétlenül esett, ott ütötte be a fejét, ahol kétszer is megvágták. A zsíros kenyér is arra az oldalára esik. December legelején történt, és március 15-én hagyott itt bennünket. Az ország ünnepelt, emlékezett, és erejét próbálgatta megint, amikor eltávozott közülünk.

Azért nevezetes az a bizonyos kézszorítás, mert én is az erejét próbálgattam. Kitanultam, úgy lehet legbiztosabban megállapítani, javult-e bénultságában, hogy egyszerre fogunk kezet két kézzel, keresztezve egymásét, és kölcsönösen megszorítjuk. Érzi-e egyformán mindkettőt, és én egyformának érzem-e mindegyiket? Hajszálnyi különbség volt már csak. Hogyne örültem volna! Túl vagy, Jóskám, a nehezén, most már csak az apróságokon kell igazítanod! Mondtad ugyan, hogy nem látod át egyszerre a klaviatúrát, de megtanultad a fejed mozgásával pótolni.
Hatalmas akaraterő sugárzott belőle.

Elmentem vele egyszer a tanyájára. Kíváncsi voltam rá, mit keres egyáltalán ott, hiszen nem tanyás vidékről jött. Vékonyak a városi falak, ha elkezdte volna otthon verni a zongoráját, a szomszédok lázadoztak volna. Van, aki azért vett tanyát, mert ott kedvére döngetheti a vasat, neki azért kellett, hogy zúghasson a zongorája. Ahogy a zeneszerző elképzelte. Vagy ahogy mi gondoljuk, hogy talán úgy képzelte. Busszal jöttem haza, mert neki még el kellett vetnie aznap a spenótot, és még zúgatnia is kellett a zongorát.

Este tízkor csörgött itthon a telefon. Piroska, a minden áldozatra kész feleség rettegett: mi lehet vele? Nála volt a telefon, de azt olyankor ki szokta kapcsolni. Vigasztaltam, ahogy tudtam. Pár perc múlva újra telefon: az ablakból lehet látni, befordult az udvarba!

Körülbelül egy héttel eltávozása előtt újra meg akartam látogatni. Jó híreket hallottam. Másvalaki feküdte már az ágyát, senkit nem kérdeztem, biztosra vettem, hazament már. Egész kiújult betegsége alatt abban reménykedtem magam is, más is, megint befordul az udvarba. Fölírtam reggel kis cédulámra, hogy ma fölhívom. Mire a csörgethető illendőség ideje elérkezett volna, kaptam a hírt, itt hagyott bennünket.
Kezed szorítása itt maradt nekem. Jóskám, Isten veled!
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Ha Lechner látná

"Csak egyvalamivel nem számolt az építész, mégpedig az automobilokkal, azok számával, s nyilván meg… Tovább olvasom