Délmagyar logó

2017. 12. 14. csütörtök - Szilárda -1°C | 8°C Még több cikk.

Koldusének, kutyahangra

"Én még ilyen kutyanótát nem hallottam. Két tölcsérrel jött ki az asszonytárs, egyet a párjának hozott, egyet magának tartott meg. Olyan panaszos sirámra váltott át a kutya, mintha siratóasszonyok kardala énekelte volna a rekviemet."
Kutyáról beszélünk most, és első parancs lenne leírnom a fajtáját. Tartok tőle, fajelméleti vitába keverednék azonnal, ezt tehát elhagyom. Sejtem csak, onnan származtak ősei, ahonnan az ősmagyarok is elindultak, vagy még onnanabbról. Ne kössenek belém tehát azok, aki balga hittel állítják, hogy a magyarok sehonnan nem jöttek, mindig is itt voltak. Azok se, akik a világ szinte minden nyelvét képesek a mienkből levezetni, és az etruszkhívők se nagyon bántsanak, mondom, kutyáról van most szó. Személyleírásához az is hozzá tartozik, hogy egyik szeme kék, mint a tenger, a másik meg barna, mint a barna tenger. Délceg, nyalka. És okos!

Akár a gazdája.

Szoktam velük találkozni, meg is várja mindig, amíg kibeszélgetjük magunkat a világ megváltásának pillanatnyi állapotáról, és hallgatólagos beleegyezését adja minden szavunkba. Ebből tehát nem lenne pletyka, de tegnap más is történt. Gazdáék útja cukrászda előtt vitt el, és a kedves hölgy be is libbent mindjárt. A kutya, lecövekelve a küszöbnél – jólneveltsége biztos jegye –, szabályos koldusénekbe kezdett. Azt nem értettem egészen tisztán, azt zengi-e, hogy adjatok, adjatok, amit Isten adott, vagy azt, hogy ide nekem az egész bödönnel.

Én még ilyen kutyanótát nem hallottam. Két tölcsérrel jött ki az asszonytárs, egyet a párjának hozott, egyet magának tartott meg. Olyan panaszos sirámra váltott át a kutya, mintha siratóasszonyok kardala énekelte volna a rekviemet. Hát én? Velem mi lesz? Engem ki lehet hagyni a jóból? Nem ágaskodott, nem pitizett, önérzete ezt meg nem engedte volna, csak nyakát nyújtogatta. Nagy lélek lakik a cukrászda két leánkájába, kijött mindkettő, és mit ád Isten, őket is nyakon zuttyantotta szemrehányásával.

Messziről, az utca másik partjáról néztem a jelenetet, nem tudom, miben maradtak a gazdapárral, de a kutya minden szavukat értette. Újra a küszöbre állt, ott várta, amíg nekik is hoznak egy tölcsérbevalót. És visszatért az örömóda kottájára. Csökkentett adag lehetett, de gondolom, nem az adag nagysága volt a lényeg, hanem a tény: őfelségét kihagyni nem lehet.

A cukrászdaküszöb mégse arra való, hogy ott jöttment kutyák lefetyeljenek, félre kellett vonulniuk a járdaszélre. Tétovázva adta ki a kislány a parancsot, és a kutyus engedelmesen le is ült. Körülharapdálta a tölcsért, és ki is köpte mindjárt. Olyan szépen kinyalta belőle a fagylaltot, mintha minden génjébe bele lenne kódolva, és a végén megette a tölcsért is. Nem azt, amit az előbb kiköpött, azt csak, ami átitatódott.

Megnyalta a száját két oldalról, aztán fölemelte bal lábát, és férfiassága fennköltségével nagy kegyesen odapössentett a galagonyafa tövére. Gondolom, a gazdáéknak szólt. Le vagytok ám ti csak...
Jó húsz méterrel arrébb egy bondorszőrű hófehérke mérhetetlen irigységgel vakkantgatott közben.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Minden nagyon szép

"Az az egy a bibi, hogy csak ő röpül, mi maradunk. És mivel már őelőtte is itt voltunk – csak… Tovább olvasom