Délmagyar logó

2017. 09. 20. szerda - Friderika 10°C | 19°C Még több cikk.

Marad a harag

"Cifrasági találmány az ember koponyája. Móráéktól veszem a fordulatot, de csak azért, mert emlékszem rá. Úgy van kitalálva és megteremtve a nyakunkon lévő hólyag, hogy ifjú korunkban egyre töltjük, mégse telik meg soha. Aztán észrevétlen fordulat áll be, szépen, lassan elkezdünk felejteni. Fogynak a nevek, egyre fogynak."
Cifrasági találmány az ember koponyája. Móráéktól veszem a fordulatot, de csak azért, mert emlékszem rá. Úgy van kitalálva és megteremtve a nyakunkon lévő hólyag, hogy ifjú korunkban egyre töltjük, mégse telik meg soha. Aztán észrevétlen fordulat áll be, szépen, lassan elkezdünk felejteni. Fogynak a nevek, egyre fogynak. Időnként már a páfrányfenyő (Ginkgo biloba) leveléből főzögetek teát magamnak, hogy valami eszembe jusson. Ne tessék rémüldözni, ennek a származékát reklámozzák nyakra-főre, tablettaként. Olcsóbb a tea, Gábor barátom szokott szedni leveleket minden nyáron olyan helyről, ahová kocsifüstök ólomjából kevesebb jut. Biztos, ami biztos, a kertünkbe is ültettem egyet. Ha majd megnő, arról gyűjtöm.

Azért van ez a hosszú bevezető, mert a minap rám köszönt valaki a Tisza partján, és eszembe nem jutott volna, ki is lehet. Mondta, írtam róla is valaha. Kevés emberről szóltam úgy, hogy sérelmes lett volna, legföljebb azok neheztelnek, akikről nem írtam. Erről írsz, amikor itt vagyok én is? Látszott az atyafin is, hogy jót szóltam. Vele voltam fönn a toronyban – mondta mindjárt. Az is régen volt – egészítettem ki, de aztán fokozatosan visszaköltözött a fejembe. Persze, persze, „A kupica tetején" volt a címe. A telefontársaság akkor még vadonatúj tornyába kéredzkedtünk föl, hogy fölülről is láthassuk városunknak ezt a részét.

Majdnem meg is jártuk. Fölvitt bennünket a lift. Zörögtek a telefonok ég és föld között is. Megtudtuk, nem kegyeskedik visszaszállítani bennünket. Elgyönyörködtünk volna sokáig, de elfelejtettünk háromnapi hideg élelmet magunkkal vinni.

Itthon bogarásztam elő, ennek is már esztendő híján másfél évtizede.
Lerobbant biciklimet hagytam egykori munkahelyünk tájékán, oda igyekeztem vissza, és Tamás – mert így hívják – elkísért. Jót beszélgettünk közben. Olyasmiről is, ami teljesen hanyagolható, de akkor éppen nagyon fontos volt. Meg arról is, hogy magasról nézvést megvolna az ország, de közelről?!

Azért ez maradt meg bennem legjobban, mert akkor terítve láttuk a szépet, most meg terítve a rondát. Semmi számonkérés nem tódult közénk, csak birizgálni akarta bennem a tolltartót. Hogy rosszak az utak. Hej, de sokszor megírtuk! Biciklis leginkább a járdát használja, azon pedig akkorák a repedések, nem győz döccenni a kerék. A viszonylagos hidegben még nagyobbra nyílnak a rések, megemlegeti, aki a nyeregbe bele van teremtve. Aztán itt a borzalmasan rengeteg szemét. Szilveszter után tonnákban és köbméterekben mérték az eltakarítandókat, de sokszorosan többre rúg az, amit el se takarítanak. Nem hergelnénk senkit, tudjuk, a legtöbb azért van ott, mert nagy munka lenne szemetesbe dobnunk. Mellé sokkal könnyebb.
Az agyonföstött városról már ne is beszéljünk.

A bennszülött és a gyüttmönt vehemenciájával emlegettük a fújókat. Hajtogatom vég nélkül, egyet kellene csak elcsípni hatóságilag, és azzal az összes összerondított borzadványt le kellene csutakoltatni. Hogy mindenki lássa, nem babra megy a játék. Inkább eltűrjük a förtelmeket.
Nagy leltár lenne, ha folytatnám. Avval a gondolattal váltunk el, akkor lesz majd jó világ Szegeden, ha föntről és lentről ugyanolyan szépnek látszik. Addig? Marad a harag.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Biopolisz-mozaikok

"A mozaikképhez hasonlatosan születő szegedi biopolisz centrumában az egészségipari projekt áll. Ez… Tovább olvasom