Délmagyar logó

2017. 01. 20. péntek - Fábián, Sebestyén -9°C | 0°C Még több cikk.

Megmentik a lelkemet

"Elmentem utána, mondják is, kétszer is keresett már, és átment a szomszédba. Veretes cukrászda van ott, vizslatom, nem látom. Kérdezem is. Mondja mindjárt a kedves fölszolgáló, engem várt, de most éppen elment."
Drámatani szükséglet, naponta többször is láthatjuk a kalahüttyös tévében, hogy minden filmben legyen legalább egy rigolyás bolond. Hogy az ömlesztve nyakunkba zúdított hitvány filmek hozzák-e, vagy éppen azok tükrözik legjobban a valóságot, nem tudni, de szinte biztos, könnyű ilyeneket találnunk úton-útfelen.

Van valaki egyik dunántúli városunkban, aki Szeged környékéről került oda. És ott „bekattant". Engem is kiszemelt magának. Fele nyugdíját elviszi a telefon, mert rendszeresen hívogat. Kódisnyugdíja másik felét igen borsos könyvekre költi. És hajszálpontosan tud is belőlük idézni. Mostanában vertesen nagy íróink és költőink leglelkét találja meg. Nekem mondatról mondatra tudnom kell a magyar és a világirodalmat. Édes komám, szoktam mondani neki, ha ezt gyerekkorodban produkáltad volna, ma valamelyik egyetem katedráján ülhetnél!

Történt pedig, hogy a múlt hét derekán, hajnalok hajnalán kétszer is csörög a telefonunk. Engem nem zavarna, mert korán ébredek, de életem párját megviseli az ilyesmi. Ráadásul egyszer se szólt bele. Időjárási front indulna? Alig pitymallott meg, ajtónkon is csöngetnek. Kinyitom, és ő áll odakint, két nagy csomaggal, és a világmegváltás pillanatnyi ötlete is sugárkévékben omlik le orcájáról. Mondom neki, be nem ereszthetem, mert leültetni se tudnám, menjen ide meg ide, majd megtalálom. Sajnáltam nagyon, lehet, hogy a fél országot utazta át „miattam", de mi mást tehettem volna? Már harminc évvel ezelőtt Sárgaházzá kellett volna nyilváníttatnom kisded lakásunkat, ha minden szalajtósat beengedtünk volna.

Elmentem utána, mondják is, kétszer is keresett már, és átment a szomszédba. Veretes cukrászda van ott, vizslatom, nem látom. Kérdezem is. Mondja mindjárt a kedves fölszolgáló, engem várt, de most éppen elment. A kabátját otthagyta, széktámlára vetve, a szemüvegét is, és egy olyan homokórát is, amilyet én még nem is láttam. Vártam, csak vártam, háromnegyed órát, mire talpig vigyorogva előkerült. Azt mondta, öt helyen hagyott jeleket nekem a városban, az egyiket itt mindjárt, a Lidicénél. Menjek, meg is mutatja. Mondtam, ha jól elhelyezted azokat, meg is várnak. Tíz óra is elmúlt akkor már, és neki fél 11-kor találkoznia kellett egykori iskolája igazgatójával. Mert a legújabb Radnóti-kötetben megtalálta a költő leglelkét.

Na, gondoltam, igazgató se szeretnék most lenni. A nap többi részén csönd, van Isten! Éjfél előtt fél órával ágyból rángatott elő telefonjával. Akkor hirtelen megint megtalálta valakinek a leglelkét, és ezt közölnie kellett velem. Derekasan leteremtettem. Hajnali fél négykor újra. Szégyen ide, szégyen oda, olyat mondtam neki, ordítva a telefonba, amilyet nem szoktam. Vissza már nem feküdtem, de zsebre raktam a sétálós telefont. Hatig csönd, de utána tízpercenként. Egybe se szóltam bele. Ismétlem, tízpercenként. Csörög, kikapcs. Csörög, kikapcs.

A legnagyobb dramaturg se találna ki aranyosabbat. Nyolckor a mobilom csörög. Kisebbik lányunk kérdezi óriási riadalommal, mi van a telefonunkkal. Már kétszer hívott bennünket, de csak kattanás a válasz.

El kellett mennem, páromra hagytam a későbbi ügyeletet. Délután hallottam, már délelőtt a Kárász utcából tudósított bennünket, hogy most menti meg a lelkemet.

Isteni kegyelem: távollétemben.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Ha bejön a víz

"Bölcs emberek kimondták már régen, homokra nem lehet várat építeni. Nem nagy kunszt megtoldani egy… Tovább olvasom