Délmagyar logó

2017. 01. 19. csütörtök - Sára, Márió -7°C | 0°C

Megtorlás

"Habsburg Ottó 1991-ben úgy nyilatkozott az október 6-i emléknapról, miszerint „az egész történelmünkben nem szabad túl sokat gyászolni, hanem ellenkezőleg, tanulnunk kell belőle: mit szabad és mit nem szabad csinálnunk". A Habsburg-leszármazott számára a szabadságharc csak magyarországi polgárháború volt; „voltak magyarok az egyik oldalon, és voltak a másikon is" - nyilatkozta."
Karl Ernst törzshadbíró, aki Haynau parancsára az aradi vértanú tábornokok halálos ítéletét meghozta, 1867-ben, a kiegyezés esztendejében lovagi rangot kapott Ferenc Józseftől. Attól a Ferenc Józseftől, akinek jelmondata így szólt: „Bizalmam az ősi erénybe"; s aki ugyanabban az évben ezt mondta: „Bizalommal fordulok a nemzethez, midőn felhívtuk a helyzet nehézségeiből fejlődött akadályok elhárítására." Hogy miféle bizalom lehetett ez, és a királyi mellébeszélés a helyzetnek milyen nehézségeire utalt, azt akkor már sem itthon, sem Európában nem kellett külön magyarázni.

Haynaut, a bresciai hiénát és Arad hóhérját, amikor 1850-ben diplomáciai küldöttségben Londonban járt, a Barclay és Perkins féle sörfőzőházban tett látogatásán az angol munkások úgy megverték, hogy a rendőrség alig tudta élve kimenekíteni. Kossuth Lajostól tudjuk, hogy még az osztrák császári kormány sem volt hajlandó kiállni mellette; a bíróságra irányította Haynaut, aki, mivel nem talált volna angolt, aki mellette tanúskodik, elállt a pertől. S hogy a hányatott magyar történelem milyen ellentéteket tud elfogadtatni a nemzettel: Ferenc József a kiegyezés utáni békeidő fejlődése nyomán ugyanúgy a nemzet atyjaként öregedett meg uralkodóként, ahogyan Kossuth Lajos magára maradt emigránsként idegenben.

Habsburg Ottó 1991-ben úgy nyilatkozott az október 6-i emléknapról, miszerint „az egész történelmünkben nem szabad túl sokat gyászolni, hanem ellenkezőleg, tanulnunk kell belőle: mit szabad és mit nem szabad csinálnunk". A Habsburg-leszármazott számára a szabadságharc csak magyarországi polgárháború volt; „voltak magyarok az egyik oldalon, és voltak a másikon is" - nyilatkozta. Annó csehszlovák történészek próbálták úgy magyarázni a szabadságharcot, mint az utolsó magyar nemesi felkelést, amely a nemesség hatalmának további megtartását célozta, főként a nemzetiségek ellen. Nem számított, hogy a tábornoki kar nagy része nem magyar nemzetiségű volt, az országgyűlés jobbágyfelszabadítást fogadott el, s a szabadságharc idején lényegében a felső arisztokratáktól a parasztokig azonos célért küzdött a nemzet. Gróf Esterházy Pál honvéd ezredes a példa rá, aki emigrációjából hazatérve jövedelméből 48-as bajtársait támogatta válogatás nélkül.

S milyen polgárháború volt az, amely a megszálló hatalom bosszúállásával ér véget? Hogy ne is a szabadságharc aradi hőseit említsük, hanem egyszerű, hétköznapi áldozatokat; Csömy Zsigmond aranyosi molnárt, akit az uralkodó és a kormány szidalmazásáért lőttek agyon, a lengyel Feliks Slawsky szabót, akit azért végeztek ki, mert „őfelsége a császár ellen a legdurvább és legingerlőbb rágalmakat szórta", a Somogy megyei Juta község fiatal jegyzőjét, Nagy Istvánt aki elmulasztotta eltávolítani a templom ajtajáról a magyar kormánybiztosi proklamációt, vagy az Ócsán kivégezett Halászy Károly helyi jegyzőt, akit ellenségei besúgtak az osztrákoknak, s miután a házkutatás során megtalálták a régi nemzetőrcsákóját, a falu végén főbelőtték.
Őróluk nem fog más megemlékezni, ha mi nem tesszük.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A tökéletes szobor

"Mi nem szégyelljük bevallani: a hódmezővásárhelyi József Attila-szobor tökéletes alkotás. Tökéletes… Tovább olvasom